„Kicsikém, mit spekulálsz?” – kérdezte a nagyim a minap agyalós „arcocskámat” figyelve. Elvigyorodtam, mert alaposan ráérzett.

Van pár dolog, amelynek eddig azt hittem, csak élethelyzetemből és egyéni fogyatékosságaimból adódóan üthetem bottal a nyomát. Mióta rájöttem, az ellenállás csak tovább nehezít egy adott nehéznek megélt szituációt, és voltaképp az ellenálló jellemének próbája egy-egy helyzet, most már amondó vagyok: Valóság, „nagybátyám”, átkeretezlek!

Világ életemben szenvedtem – illetve most úgy látom, a szenvedést választottam – olyan dolgokkal kapcsolatban, mint amilyen az élet tárgyainak, kellékeinek ide-oda pakolása (vagy elfelejtése, elhagyása, el…rontása, nem rendeltetésszerű használata stb.). Most már tudom, a „gyakorlati síkon autista vagyok, bocsi” nem jó duma, egész egyszerűen azért, mert egy ember kompetens abban, hogy összeszedje, rendezze, rendszerezze életem tárgyait és kellékeit, és ez történetesen én vagyok. 

A "hajnali részegség" az az áldott szakasza a napnak, amikor még nem éber a legnagyobb teljesítményű, félelmetes gépezet a maga bejáratott útvonalaival, útvesztőivel, tudatosság- és becsületsüllyesztőivel. Ha az ébresztőm nem csak mobil, hanem a benső óra is kukorékol, nincs elhalasztás meg szundira állítás, van ellenben kiállás (a térbe, vagyis a kertbe) és gyakorlás.

Kedvencem a napüdvözlet.

„Anya, ez a kislány miért öreg?” – tette fel a kérdést az Unicef plakátját nézve a ma négyéves kislányom.

Néhány kiszámíthatóan elkövetkező további miért-kérdést átugorva, a hasonló párbeszédek tapasztalatiból kiindulva bátran és értelmesen a következőt feleltem: „Nem tudom.”

Egy ideje ezt vállalható megoldásnak gondolom. Ugyanis 33 évesen sincs fogalmam arról, miért kell ennek így lennie. Privát kis hétköznapi korrupcióimat viszont nap mint nap tetten érem.

Különösen szerettem gyerekkoromban az olyan mesekönyveket, melyeket lapozva az olvasó maga döntheti el, merre tovább: a tiltott rengetegbe, az Óperencián is túlra, a hmcs karjaiba vagy épp onnan el. Azért tetszett ez a megoldás, mert mindig aktuális hangulatomhoz igazíthattam a mese folyamát, sőt, beindította fantáziám darkosabb v. rock&rollosabb megoldások irányába is.

A legjobb azokkal, akiknek az igene igen, a neme nem és amúgy meg semmi kombiné nincsen.

Helye van a hallgatásnak, helye van a szomorúságnak és valahogy – időtágító módon – mindig tér nyílik a valódi találkozásra.

Az ilyen emberek társaságában a legelvadultabban zakatoló elme is lecsendesedik, az ember ül és lélegzik,

nem érez semmiféle késztetést arra, hogy előadja magát, hogy megmondja, megmagyarázza,

hogy megoldja, helyretegye, hogy megragadja, hogy akarja.

Csak ül a fűben mezítláb és hallgatja maga körül a zsongás-zsibongást.  Hogy nélküle is forog a világ. Hogy élnek, lebbennek, szinte integetnek a levelek, hogy elevenség van mindenütt, és hogy mindehhez létével ő egyáltalában semmit hozzá nem tesz.

(…)

Hol vagytok, indiánok?

És hová bújt lelkem indiánja?

18 éves voltam, amikor örökbe fogadtam. Piliscsabán, az egyetemi évek legelején sodorta mellém az élet. Tekintve, hogy – mint utólag összeraktam – ebben az időszakban éltem lélekben a gimnáziumi éveket, nem sokat tudtam a felelős állattartásról és egyáltalán arról, miről is szól az, ha valakit megszeretünk. A kisherceges paradigmát idézve megszelídíteni tulajdonképpen nem sikerült ezt az utánozhatatlan karaktert, köszönhető ez egyrészt Kifli előttünk ismeretlen előéletének, továbbá minden bizonnyal a falkavezérségnek mint olyannak az attribútumait nyomokban sem tartalmazó, akkor még teljességgel súlytalan, légnemű lényemnek.

Lementettem magamnak egy képkockát gyermekkorom egy meghatározó orosz mesejátékából. A főszereplő és mindenféle misztikus kalandokba keveredő két gyerek édesanyja légtornász. Egy „ki tudja, megtörtént-e” kaland során az anyuka aranyruhában hintázik a magasban le-föl, lábait lógázva, fejét önfeledten hátra hajtva, haját lobogtatva, nevetőn. Alakjában egyszerre van méltóság és báj, erő és könnyedség. Formás sziluettjét aranyos fény övezi, de nem úgy, mint az elérhetetlen hatalmasságokét, hideg szoborszentekét, jégcsapkirálynőkét, hanem életörömös, hívogató, irányadó és biztató ez a derengés. Égbe hágásra, de nem harcra, hanem játékra hív.

Megvan a kívülről szuggerált „tisztátalan vagyok”-érzet, és a mozdulat, ahogy hazaérve profi amerikai kosárlabdázókat megszégyenítő elszántsággal zsákolod a levetett ruhákat a mosógépdobba? Aztán a zuhany alatt ereszted magadra a vírusölő forró vizet, és próbálod leengedni a lefolyón az összes parád, szeretteid hisztérikus féltését, a mögötted álló napi gerillaakciók abszurditásait, a magad kicsinyességét, hitetlenségét, a szívedhez újra csak közel engedett kétség szárnytörő valóságosságát? Aztán kilépsz és keresed a kapaszkodót, az ismerős tevékenységek otthonosságát, a kapcsolódás lehetőségeit, laza magad. Eszedbe jut, hogy elvileg van humorérzéked, meg ismered a könnyedséget. És van bátorságod odahagyni maszkod, lefagyott Sikoly-arcod, és elindulni a benső erőforrások felé a D-vitamin mellett nem kevés mondjuk úgy, leszamilesz-tablettát leküldve...

„Sohase láttam ilyen időt…” énekli Cseh Tamás. Saját bőrünkön érezzük a „kairoszt”, mely minden eddig megszokottat felülír, köztük napi, magunkért-aggodalmainkat is. Az „én” helyett a „mi”, a „bennem” helyett a „köztünk” kerül előtérbe. Barátkozom a bizonytalannal, a tökéletlen, félkész és rendetlen már régóta barátom, mert potenciálisan érzem benne a növekvőt, a megvalósulni vágyót, a megelevenedő életet...