Megvan a kívülről szuggerált „tisztátalan vagyok”-érzet, és a mozdulat, ahogy hazaérve profi amerikai kosárlabdázókat megszégyenítő elszántsággal zsákolod a levetett ruhákat a mosógépdobba? Aztán a zuhany alatt ereszted magadra a vírusölő forró vizet, és próbálod leengedni a lefolyón az összes parád, szeretteid hisztérikus féltését, a mögötted álló napi gerillaakciók abszurditásait, a magad kicsinyességét, hitetlenségét, a szívedhez újra csak közel engedett kétség szárnytörő valóságosságát? Aztán kilépsz és keresed a kapaszkodót, az ismerős tevékenységek otthonosságát, a kapcsolódás lehetőségeit, laza magad. Eszedbe jut, hogy elvileg van humorérzéked, meg ismered a könnyedséget. És van bátorságod odahagyni maszkod, lefagyott Sikoly-arcod, és elindulni a benső erőforrások felé a D-vitamin mellett nem kevés mondjuk úgy, leszamilesz-tablettát leküldve...

Mutáns vírusokról és elhúzódó ágyhoz kötöttségről hallhatunk most lépten-nyomon, tombol az influenzajárvány. Ennek kapcsán az általános betegségfelfogásunkról és azokról a rögzült gondolati sémákról gondolkodtam el, amelyek oldásával talán valamelyest könnyíthető volna az ideiglenes fizikai nehézkedés is.

Ki gondolta volna, hogy a fitt szó eredetileg angol matróz kifejezés a vitorlás hajók korából? És hogy az első a „fittséget” a túlélés zálogaként emlegető gondolkodó Darwin volt? Hasít-e a mi hajónk is fitten az élet tengerén? Egyensúlyban tudunk-e maradni a hétköznapi kihívások közepette, kielégítő módon vagyunk-e terhelhetőek és alkalmazkodóak, vagy rendre húzzuk magunk után a beleinket, ahogy az Örkény-egyperces főhőse? Anno nem gondoltam, hogy az anatómia és az antropológia ilyen termékenyen társítható és ennyi szimbolikus együttállást mutat. Inter- és antidiszciplináris összefüggések egy fitneszképzés kapcsán – első rész.