– Anya, ez a fa ordít! – állapítja meg leleménnyel ötéves kisfiam a képen látható faarcra csodálkozva.

– Lehet, az történt vele, amit a húgod feltételez sokszor: „Világgá ment a szíve.”

– De miért maradt így?

– Talán mert elfelejtette, kicsoda ő valójában…

* * *

Nézem az elfásult szemeket, a világra meredő tátongó száj-ürességet, és arra gondolok, ez már csak kőbe vésve lehetne erősebb üzenet.

És arra is, mennyire igaza van a nagymamámnak, aki mindig azt ismételgette magának nehéz időkben: „Nem kiabálok, mert aztán nem tudom abbahagyni.”

Igen, így lehet maradni. Bele lehet fásulni, meg lehet kérgesedni. A félelem felzabál, és űrt hagy, a fájdalom kútja mélyre húz, az aggódás az arcon barázdákat rajzol.

A fáktól mégis inkább méltóságot, tartást lehet tanulni. Szüntelen földbe kapaszkodást, égbe nyújtózást. Kiállást, beleállást. Odaadást.

Ez a fa – ferde képe ellenére is – ad: kiábrázol törzsén egy olyan képet, mely éles tükör lehet mindannyiunknak.

A nagy (f)„ááá”-ba élet költözhet, oltalom lehet hideg elől menekülőknek.

Minden hiány belakható megismeréssel, minden seb gyógyítható szeretéssel. És nincs az a száj, melynek merev körvonalait feloldani nem lehet…

„Hiányodban reményed.”