„Kicsikém, mit spekulálsz?” – kérdezte a nagyim a minap agyalós „arcocskámat” figyelve. Elvigyorodtam, mert alaposan ráérzett.

Karomban egy vidáman gügyögő csecsemővel ültem családi körben, de messze jártam: épp egy a komfortzónámból kiléptető találkozást elemeztem jobbra-balra, ment a film és annak kritikája odabent, és saját értékítéleteim sűrű-kusza vad vadonjában tévelyegtem, nemigen lelve a bozótvágó kést. Ezzel a mondatával a nagyim voltaképp elegánsan átnyújtotta nekem az eszközt, melynek köszönhetően aztán valamennyire sikerült is elvágnom a túlburjánzott szálakat, és megérkeznem végre.

A nagyi a maga jelenre fókuszáló lassúságával amúgy is gyakran „térít magamhoz”. Ha valami többgyerekes rohanásból érkezve csöngetek az ajtaján, először halk motoszkálást, majd komótos csoszogást hallok, aztán lassan nyílik az ajtó és megjelenik mögötte egy törékeny idős hölgy várakozó arckifejezéssel. Az egy kissé fáziskésős ráismerés után az arcon széles mosoly terül el, mely aztán ott is marad, a karok önkéntelenül is ölelésre tárulnak, és a szívbéli öröm szóban is megnyilvánul: „De jó, hogy itt vagy!” És valahogy mindig, amikor ez a sokszor ismétlődő jelenet lejátszódik, az újbóli rácsodálkozás és meghatódás mellett el is szégyellem magam. És bizonyossággá válik bennem, hogy nem, nem spekulálni kell…