Az első óra a Balatonra menet általában könnyen elzakatol, a második már döcögősebb, az utolsó félóra irgalmatlan. Az alábbiakban saját élményekre támaszkodva azt vizsgálom, mennyiben éri meg „zöld” vagy legalábbis autómentes családnak lenni a mai Magyarországon, illetve, hogy milyen az általános közhangulat a MÁV-járatokon.

Sosem tudtam „jajúgy” élvezni a strandot, mindig úgy éreztem, a sör-lángos-palacsinta, a műanyag felfújható állatok és társaik a leghívebb bizonyítékai annak, hogy az ember nem tud mit kezdeni a szabadságával. Nem tud mit kezdeni vele, szorong tőle, ezért igyekszik benépesíteni mindenféle haszontalan fogyasztási cikkel, időelütő alkalmatossággal, telítettségérzet-fokozó szerrel.

Egy mélyökológiai műhely élményeiről is tudósítottam nemrég. A műhelymunka egyik alapszabálya volt, hogy a csoporton belül maradjon minden, ami ott a személyes megnyilatkozások során elhangzik. Ez nyilvánvaló, ugye, bár teljesen ártatlanul, puszta lelkes megosztani vágyásból is meg lehet szegni ezt a szabályt, a „műhelytitkok” felismeréséhez ugyanis érzék kell, mely jó hír, finomhangolható.  A másik alapvetés a mienknél – szellemi-lelki értelemben – sokkal fejlettebb egykori indián törzsi kultúrából ered: beszélj a szívedből és hallgass a szívedből!

Az idő előrehaladtával egyre inkább seszínű haj, klasszikus/közhelyes kék szem. A türkizmánián túl színhelytelen öltözködés. Nehezen körülírható alkat, szabálytalan vonalak, már-már testnegatív hozzáállás. Vásárlásfóbia és az a szenvedős beállás a mindig méltatlannak érzett próbafülkében... Egykori gimis cuccok, nembevállalt hippikellékek, sosem hordott elegáns, majdbelenövök darabok, de leginkább őskáosz a gardróbban. Hogy lesz itt öröm a napi öltözködős rutin?!