Sokszor hangoztatják nem csak pszichológiai szakemberek, hogy bizonyos élethelyzetekben meg kell tanulnunk segítséget kérni, na de arról keveset beszélnek, mi minden történhet akkor, ha valóban segítséget merünk kérni…

 A kép a következő: ülök a nevelési tanácsadóban, előttem egy telefirkált papiros, amelyen görcsös igyekezettel kívánom összefoglalni honnan indultam, hol tartok most és mik az aktuális kérdéseim. Velem szemben egy nálam alig idősebb terapeuta ül, vadul jegyzetel és láthatóan jól szórakozik. No nem kárörvendésből, hanem mintha felvillanyozná, hogy atipikus anyuka esete van, és meglepi, hogy „készültem”. Olykor kóricál bennem a szerepből kiszökni vágyó nevetés, kívülről is látom magam, a szemüveges-entellektüel mamit, aki annyira meg akarja oldani az életét és megnevelni maga mellett a gyerekeit is…  alapvetően azért koncentrálok. Egy idő után nem tud követni. Kissé szögletes, nem elég árnyalt kérdéseket tesz föl… megint erőt feszítek mint páciens, hogy megértsenek…

Van még képem: ülök egy levegőtlen kisszobában egy számomra azokban a pillanatokban fenyegetőnek tűnő vadidegen nőszeméllyel, akihez ugye (ugye?!) magam fordultam segítségért. Érzékelve valamelyest, hogy bezártam (amit még verbalizálnom is kell), mentő ötlete támad, megmutatja, mire gondolt, mit is kéne csinálnom… kikerekedett szemmel figyelem ezt az akkori sebezhető állapotomban gátlástalannak tűnő  performanszot, és megfogadom magamban, ilyet soha senkivel nem csinálok majd…

Nem ennyire könnyed a távozásom egy nagyobb, a gyermeknevelés köré épülő rendezvényről, melyen nem hogy nem hangzik el számomra új információ, de a hangzatos mélységsejtető felkonfok ellenére felszínességet és semmiféle lelki közelséget, közösséget, támogatást nem élek meg. És bár már régóta tisztában vagyok vele, a saját érzéseimért magam vagyok felelős, mégis beindul a „szegényén” mantra, mögötte szívbéli szomorúság, a kapcsolódás hiánya. Ilyen benső tusakodás közepette próbálok meg elegánsan távozni a helyszínről, de, ó borzalom, a kijáratnál egy fülig érő szájú, ölelésre tárt karú boldog teremtés vár. Mivel láthatatlanná tevő köpeny akkor épp nincs a zsebemben, nagy ívben megkerülöm jobbról, majd némi erőszakot téve magamon azért mégiscsak visszafordulva, már a sírással küszködve mondom neki, hogy bocs, de most nem megy. Segíteni akar, de nyíltsága viselhetetlen, nem engedek. Alapvetően azért, mert tudom, ha felfakadna és megnyilvánulna , ami akkor bennem tombol, az minimum Oscar-díjas nagyjelenet lenne. És persze közben betörnek mások is a terünkbe… Hazafelé a buszon hüppögök, szegény kis árva lányka, egyedül a nagyvilágban – ki szörnyűlködve, ki szánakozva figyel, nincs új a nap alatt… 

Egy következő kép is beúszik: végre elszabadulok otthonról és hegynek megyek, a bakonyi erdő közepén várnak rég nem látott barátaim, akik előtt nem szégyellem gimnazista magam. Az első sör és a még nem „mesélazerdő” tiszteletkör után egyelőre csak testileg vagyok jelen. A „hogy vagy?” kérdés nekem szegezése fatális hibának bizonyul, ugyanis válaszul olyan elemző előadásba kezdek, hogy egy idő után azt veszem észre, hallgatóságom rettenetesen fárad, nem tud relevánsat mondani és az általam rá zúdított „életsúlytól” megroskad. Itt kapcsolok, és úgy döntök, jöhet egy jófajta pálinka...  az est gitáros énekléssel, víg tánccal, kinti tűzgyújtással zárul, jelenbe hoz, önfeledt örömöt ad, és még fizetni sem kell érte...