„Mindig menő akartam lenni, de sosem sikerült.” (Ismeretlen ismerős)

„Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat.” (Lente Bálint)

 Elöljáróban: A „menő” kifejezés ebben a cikkben a haladó, a "korral járó" szinonimája, de nem a tömegtrendi meg lájkvadász értelemben, hanem a magasabb minőséget kereső, munkáló, a saját, személyes kérdéseket artikulálni merő, hiteles válaszokat kereső, szokásformálásra képes, önmeghaladásra törekvő, élethosszig tanulni vágyó értelmében.  

Hogy tekintesz vissza az óévre? Ha épp siratod, mi fáj? Ha belegondolok, nekem mindig az elmulasztott jó lehetősége. „De nagyon jó, hogy fáj.” (Cs. T. – B. G.) Mert ha fáj önnön tékozlása az embernek, ha érez – felelősséget, vágyat, tenni akarást –, még van esély a változ(tat)ásra…

Év végére sikerült befejeznem Krusovszky Dénes (2018-as) kissé túlírt, túlesztétizált, de vitathatatlanul rólunk – közép-kelet-európai, „hajdúvágási” (miskolci, törökszentmiklósi, tatabányai, kőbányai stb.) magyarokról – szóló regényét. Kortárs módon kijózanító volt olyan szempontból, hogy nem kertel, és az olvasó arcába tolja a valóságot: vannak jóvátehetetlen dolgok. És azzal, hogy tartozol egy másik emberhez, egy családhoz, hovatovább egy nemzethez, kollektív felelősséged is van, és ez alól kibújni nem lehet. De – és ez a lényeg – meg lehet szokni, sőt meg lehet szeretni a felelősséget. Mert tartást, méltóságot, erőt, életcélt ad. És akinek ez nagyon nincs meg, aki nagyon nem találja a helyét, annak lehetséges, gondjai vannak a saját életéért történő felelősségvállalással is…

A közömbösségbe és fogyasztásba menekülő „nyugati” mentalitás kelet-európai importja talán még szánalmasabb. Ha meg csak az ujjal mutogatás, a mentegetőzés marad, és az olyan érvek rúgnak labdába, mint a dehátőkis, mértén, miközömhozzá, miszegények, őgonosz, nemtehettemróla, igazán… nos, akkor nem állunk nyerésre. Ha azonban az ember körülnéz, megláthatja, hogy elkezdtek működni körülötte az olyan kezdeményezések, amelyek nem az egóérvényesítésről és az imidzsépítésről szólnak, hanem a közösség erejéről, a közös „ideák” – vagy nevezzük inkább normák érvényesülésének – megvalósítási lehetőségeiről.

A kíméletlenül kijózanító, sőt feldolgozhatatlan – a bolygónkról, más térségek vagy épp nagyon is közeli vidékek kiszolgáltatottjainak szenvedéseiről tudósító – hírek mellett olyan, mintha lassan, de feltartóztathatatlanul és magával ragadó, átformáló, tiszta erővel érkezne valamiféle irányadás arra vonatkozóan, mit is kellene csinálnia a „jóléti” embernek, hogyan is lenne érdemes élnie. És az iránytű a másik ember felé mutat. Az üzenet a valódi összefogásról, a partnerviszony kialakításáról, a kölcsönös megbecsülésről, az egyéni értékek és kvalitások közkinccsé tételéről, az egymástól való tanulás és mások szolgálatának lehetőségeiről szól. Vagyis végre nem individualista (kapitalista, szocialista, soviniszta, teista, ateista) az üzenet, hanem egyfajta attitűdformálásra hívó projekt, melyhez mindenki – etnikai, vallási, politikai hovatartozástól függetlenül – csatlakozni tud, a maga módján, a maga tempójában, a saját tartalmaival. Vagyis önazonos módon. Csak annyit és azt vállalva, amit akar, tud, amihez – belülről! – késztetést érez.

Sokféle undoron, falon, elidegenítő effektuson túl is soha eddig nem tapasztalt mértékben él az emberekben – egyes szociológiai felmérések szerint – a spirituális éhség, az egyéni és kollektív hely- és értelemkeresés, a (történelmi, kulturális, gazdasági, lélektani és spirituális) megértés és elrendezés vágya. Ez az elemi erejű benső vágy kezd fordított trendeket produkálni, újfajta „menőségeket” kialakítani. Bár egyrészt a magyar társadalom élen jár a szekértábor-mentalitás éltetésében és a szemellenzősség érvényesítésében (magasabb szinteken is), és maga a kulturális elit is a végletekig polarizált – ahogy erről nemrégiben lehetőségem nyílt egy remek szociológiai előadást meghallgatni –, az újabb generációk mintha letérni látszanának erről a szellemi zárványok felé tartó tévútról. Ugyanakkor nyilvánvalóan (jó érzékkel) sokan az új trendekből is jól profitálnak, önérdekből, olcsó eszközökkel állnak rá pl. az ökora, a biora, stb. Mégis, mintha már kihallatszanának a tömegből tiszta hangok mindenféle manipulációs szándék nélkül, közös ügyekért kiállva. Ha valakihez csak egy-két ilyen hang vagy kezdeményezés eljut és megérinti, akkor maga is érintetté válik, azaz benne is elindul valami, amit ha képes a fókuszába állítani, előbb-utóbb ki fog tudni virágoztatni. Az első lépések az otthonosabb, önazonosabb, élhetőbb élet felé meglehetősen konkrétak: igenek és nemek határozott benső artikulálása – „kis dolgokban” is.

Ha segítséget kér a szomszéd, nem rázom le alibiindokkal. Kósza hírek alapján nem kezdek el ítélkezni, ha valamiről véleményt akarok formálni, előbb utánajárok. Szelektálás után a felesleges holmit a Cseritibe viszem, nekem már nem kell, másnak még lehet. Lélekromboló „Disney-giccs” helyett valami építőt, eredetit és tartalmasat mutatok a gyereknek. Már csak a „fair trade” jelzésű kávét veszem, mert a multik polcain megjelenő cirka három mammutcég nem kifejezetten fair. Ha messzebb is van, a piacra megyek, nem csupán azért, mert az „újmenőség”, retró és feeling. És: ha bejelez a benső vészjelző, akkor nem, nem a tanult tehetetlenséggel válaszolok légüres térbe kerülve, megsemmisülve, hanem megmondom, hogy kösz, ezt nem, így nem. Képes vagyok a másik ember személyemet, értékrendemet sértő trollságát elutasítani, és számára egyértelműen jelezni, hogy eddig és ne tovább. Képes vagyok hű lenni az elveimhez, önmagamhoz.

A patópálok és bólogatójulik kora lejárt, ma már senki nem legyinthet, egyik döntésünk sem következmények nélküli, minden választásunknak jelentősége van; az ember globális világképe, szellemi-lelki irányultsága a részletekben érhető tetten. 2020 ébredésre, cselekvésre hív. Nagy előrelépés, ha valaki engedni mer a hívásnak, és le mer térni a jól bejáratott ösvényekről, el tud térni a régi rossz mintáktól, és a tömegemberek meg a szekértáborok helyett a belülről irányított emberek egyre népesedő táborát gyarapítja.