Egy ideje már listázom magamban az „amit nem tanultam meg az iskolában, pedig hasznos lett volna” típusú dolgokat – információkat, ismereteket, módszereket, készségeket, kompetenciákat –, és egyre inkább úgy tűnik, a lista „soha véget nem érő”. Emellett pedig van egy „hazai” listája is mindenkinek – amelynek vezetésére a trendi nagyüzemi lélekgyógyászok igencsak ráerősítenek –, a „mi hiányzott a tarisznyámból a hamubasült pogi mellett” jellegű lista. Megfigyelésem szerint azonban a listából könnyen lesz lemez, és a listázó kedv gyakran párosul nem túl szerencsés attitűdökkel. A következő írásban arra keresem a választ, hogyan írhatjuk felül a listáinkat, illetve hogy mit kezdhetünk az életünkben rendre megjelenő „fel vagyok én erre készülve?!” (élet)érzéssel.

 A kisebb-nagyobb életesemények esetlegességük, eleven, kiszámíthatatlan voltuk miatt újra és újra meg tudják lepni az embert. Hiába készül valamire valós vagy vélt tudatossággal, trenírozza és edzi magát, a spontaneitás – kinek a sors-, kinek a szükségszerűség – hatalma elsöprő erejű.

„Fiam, tanulj meg élni!” – egy jó tanuló hogyan reagál ilyen felszólításra? Előveszi Az Élet Nagy Könyvét, és mindent akkurátusan bemagol belőle; esetleg ha ínyenc, csak a számára érdekes fejezeteket tekinti át. A lázadó, a rendszerkritikus azonban a befogadhatatlan mennyiségű, mindenféle apró- és piros betűs részekkel, lábjegyzetekkel operáló nagykönyvet meglátva szörnyülködő tekintettel kérdezi, nem lehetne-e ettől eltekinteni; esetleg ha karakánabb, kijelenti, hogy ő tanulás nélkül is minden vizsgán át fog menni…

Mindenesetre a nem életszerű példától, a magyar családok átlag érzelmi kultúrájától, a magyar közoktatási rendszer hiányosságaitól és anomáliáitól eltekintve is érdekes elgondolkodni azon, hogy egyáltalán releváns kérdés-e, hogyan lehet (meg)tanulni élni: azaz – habitustól, személyiségtől, családi háttértől és adottságoktól függetlenül – nem félni, fogadni azt, ami jön, engedni azt, amivel már nincs dolgunk, és megőrizni azt, ami érték. Már ha valaki valamennyire fejlődni, másokhoz kapcsolódni vágyik, és érez némi késztetést arra, hogy konstruktív módon alakítsa környezetét.

Ennek a késztetésnek a megéléséhez első lépésként elő kell csalogatni magunkból az élni merés bátorságát. Ezt Paul Tillich protestáns teológus létbátorságnak nevezi. Minden félelem és szorongás ellenére kockáztatni, ugrani, minden kétely ellenére hinni – ez a gondviselésben bízó életigenlés.

Aki beleveti magát az életbe – a kifejezésben is benne van –, az voltaképp vásárra viszi a bőrét. Ha önmagát odaadó módon él és cselekszik, sebezhetővé válik. Ha kiteszi magát a másiknak, különböző új, még ismeretlen helyzeteknek, sérülhet. És elbukhat és veszíthet. Benne van a pakliban – már ha az élet kártyajáték. Ha és amennyiben az, a paklit nem mi keverjük, érdemes tehát bízni abban, hogy jó lapokat fogunk kapni, vagy ha a játék során sokszor nem is állunk nyerésre, (javunkra) fordulhat a kocka. A létbátorság és az ősbizalom szorosan összetartozó fogalmak.

Persze sok „laikus” szerint is játék az élet. Az egyik barátom mindig azt hajtogatja, ha választás elé kerül: „Ez egy nagy játszótér.” És dob és lép. És általában bejön neki, vagy ha nem jön be, nem zuhan össze. Megy tovább. Ez csak játék. Ebből következően lehetséges, hogy nem „élni”, hanem csak játszani kéne megtanulnunk. Nem ordítva földre vetni magunkat, akár egy hisztis kisgyerek, ha nem sikerül valami, hanem méltósággal épülni a kudarcból, fájdalomból, veszteségből is.

Elég lenne csak játszani tanulni, az ehhez való érzék nem adottság? Úgy tűnik, ennél több. Elsősorban kapcsolat – a benső gyermekkel, aki a tanulásra mindig nyitott, aki igazából, mindenféle prekoncepció nélkül kíváncsi a világra. Sokan elveszítik a kapcsolatot a gyermekkel útközben, de mindenki képes újrafelfedezni magában. Ami legjobban hiányzik tehát abból a tarisznyából, amit még gyerekkorunkban akasztottak a vállunkra, paradox módon ennek a gyermeknek az „elérhetősége”: az életbe bizalommal menetelő gyermeki tudatállapothoz és attitűdhöz való hozzáférés. Az útravalót ebből következően nem a tarisznyában kell keresni, és hiányát nem is az útra bocsátókon kell számon kérni (megvan nekik is a maguké).

Ez az általában régóta elhanyagolt benső gyermek lehetséges, hogy dühös ránk értetlenségünk miatt, és meg kell békítenünk. Ha hajlandóak vagyunk meghallani és meghallgatni végre, ő lehet a legnagyobb és legbölcsebb tanítónk. Neki nem kell iskolába járnia, nem kell mesterképzést végeznie, hiszen: élni tudni kell.