"Különösen alacsony akkutöltöttségi szint" – olvasom a telefon kijelzőjén és belém hasít, hogy mindenkinek kéne egy töltöttségiszint-jelző. 50% alatt már energiatakarékos üzemmódra kéne átállni, mindenféle túltolás helyett befelé fordulni, töltőre kapcsolni. Ez mókuskerékhajtás közben nem egyszerű mutatvány. Ha térerő van is (energiazabáló fekete lyukakkal), nincs, vagyis eltűnni látszik tér-idő. Tágítani kell, amit ugye az eltökélt önfejlesztő nézőpontváltással, új technikák beépítésével érhet el. De csak egy bizonyos (töltöttségi) szint fölött. Alatta marad a fapad. A "zakson". Pont ilyen az idei adventünk.

A félpár kesztyűkből és zoknikból összeállított zero waste naptárunk nagyjából ötször dőlt le, mire megtalálta végleges helyét és csak szimbólumokat lehetett bele tenni, a meglepetések dobozban kaptak helyet, ráadásul kézhez kapásuk feltételhez kötött – így a feltétel nélküli szeretet ünnepéhez közeledve. Mióta többgyermekesek vagyunk, az ünnep rendre elengedés-fókuszú, örülünk, ha kisül valami kalácsféle, ha nem dől a fa és ha van pár békés perc. Ahogy „a tétlenség stimulálja a destrukciót” – az egyik kedvenc egyetemista szlogenem –, úgy a terhelés segíti a lényeglátást. A perfekcionistáknak javaslom a nagycsaládos életformát, magamban pedig üdvözlöm a születőben lévő minimalistát. Voltaképp a betlehemi történet keretei is minimalisták, aztán mekkorára tárják a tér-idő, no meg a lélek kapuját...