Sok olyan ember van, aki ujjait kevéssé képes a kor ütőerére helyezni, és meghallani azt a finom pulzálást, mely már egész más ritmust ad, mint egykor. Aki beleragad a régi mintába, a régi paradigmába, az még ma sem érzi, hogy például a szexista poénok mennyire leleplezik nem túl magas EQ-szintjét. Kár, hogy annyira érzékenyek és bizonytalanok vagyunk még ennek a – végtére is – normalitásnak a triviálisként kezelésében, hogy az egysejtűek böffentéseit nem csupán egy lesajnáló tekintettel díjazzuk, hanem erőt feszítünk, bizonyítani akarunk – olyan dolgokat veszünk vadul védelmünkbe, melyeknek „egy bizonyos szint fölött” nyilvánvalóan önértéke van.

Őszintén fáraszt lelkileg, hogy nem lehet amolyan kocsmafilósan jóízű társalgásokat folytatni például a blogtérben a női-férfi (és ennek bármilyen kombinációja) kapcsolódás lehetőségeiről és lehetetlenségeiről, izgalmas kontrasztokról, nagy találkozásokról, adott esetben nagy pofára esésekről. Úgy tűnik, nincs meg hozzá a szabadságunk – mint benső tér. Valakinek mindig fáj valami, valaki mindig magára vesz valamit. Őszintén fáraszt mind az érzéketlen bunkóság, mind a túlérzékeny prüdéria. Ahogy a póz, a manír és a reflexió tökéletes hiánya is. Amikor mindig a sérülésen, a traumán, a veszteségen van a hangsúly. Meg amikor valakinek a mélységigénye alulról konvergál a nullához, és nem érti, nem érzi a tétet, a súlyt, nem látja az erőfeszítést.

Értem, hogy mindez szociálpszichológiai látlelet egy sok sebből vérző társadalomról, értem, hogy a probléma összetett és sok esetben súlyos, értem, hogy attitűdformálásra van szükség, de a gyógyulás, az élet útja sokszor, úgy érzem, valami egészen más, mint amiről a nagy elemzők és önjelölt mélyfúrók beszélnek. Nyilvánvaló, hogy mindannyiunknak a saját személyes életében megspórolhatatlan az önmagával való szembenézés. És sokan vannak, akik a kelleténél több terhet cipelnek, és támogatás, figyelem, védelem jár(na) nekik. Ha lassan is, alulról is, de mégis úgy tűnik, hogy épül az egymást támogató szak- és magánemberi háló, már kezdünk ráérezni a civil kezdeményezések erejére, a saját „tehetősségünkre”. És talán a segítségkérés kompetenciájának létezéséről is egyre többen hallanak. Senki nem állította, hogy ez gyors folyamat és diadalmenet lesz.

Az esetek többségében van valóságalapja a (rém)híreknek, és egyes jelenségek valóban okot adhatnak a károgásra, de ezek benső terünkbe engedésének termékeny hozadéka, azt gondolom, nincsen. Sőt, megkockáztatom, mérgező tartalmak, melyek a tetterőből, lendületből, a változtatni akarásból csak elvesznek. Nehezen fogadom el, hogy sosincs tere a kis lépések feletti örömnek, hálának, a megállásnak. E nélkül szerintem nem lehet. Egy mindig csak töredékesen elvégezhető munkafázis után nem lehet kérdés, hogy jár a „gyümölcsszakajtás”, a pihenés, a játék, a szabadság.

Sokszor felteszem magamnak a kérdést – jóléti, posztmodern asszonykaként –, hogy milyen attitűdöt érdemes felvenni ebben a „kortárs kihívásban” (nőként) ahhoz, hogy az ember az egyik helyzetben föl legyen vértezve, és ha kell, kemény ellenállást tanúsítson, a másik helyzetben bátran vállalja sebezhető, „meztelen” önmagát. Mikor merre érdemes mozdulni – kifelé vagy befelé –, mikor érdemes (fa)kardot rántani, mikor fehér zászlót lobogtatni, mikor érdemes csak úgy magunknak elmotyogni egy kis bajuszalatti anyázást, és mikor kell tényleg az asztalra csapni. Mikor a „peace&love” az adekvát, mikor a „struggle for life”. Mert bár még mindig bevett gyakorlat mifelénk a jó öreg szőnyeg alá söprés, bagatellizálás, önfelmentés, sokszor generált a probléma, sokszor mű a balhé, és nincs lényeglátás, jó arányérzék – és így, ugye, esély sincs semmiféle párbeszédre, pláne nem gyakorlati összefogásra, együtt lépésre.

Eredetileg az egyik legprofánabb „ünnep”, Valentin-nap alkalmából szívem szerint – ellenpontozásként – a szerelemben megélhető önfeledtség és spontaneitás gyógyító erejéről írtam volna, de ennek meg kell ágyazni, ezt körül kell írni, itt mentegetőzni kell, mert sokakat egyéni tapasztalataik miatt frusztrál a téma, absztrahálni meg kevesen tudnak.

Figyelemre méltó tény, hogy egy jól működő párkapcsolatban az ember nem spekulál, legtöbbször spontán nyilvánul meg, és ez a bátor spontaneitás adja egyébként a hétköznapok legtöbb ízét, örömét. Bár ne akarnánk mindig haptákban állni és kényszeresen megfelelni valamely csoportnak, amelynek csak foggal-körömmel kiküzdött identitása van, de valódi szellemisége-lelkisége nincs, arctalan tömegjelenség csupán. Bár lehetnénk tágabb körben is ilyen spontának, és megláthatnánk egymás valódi arcát. Rácsodálkozhatnánk azok egyediségére, eredetiségére. Szerelmes nemzetünk így biztosan jobban teljesítene minden téren. Amíg ez a kulturális paradigmaváltás nem következik be, jó arányérzéket, megfontolt megnyilatkozásokat; károgás, hőbörgés és verítékes meggyőzni vágyás helyett egészséges távolságtartást mindannyiunknak!