Ki gondolta volna, hogy a fitt szó eredetileg angol matróz kifejezés a vitorlás hajók korából? És hogy az első a „fittséget” a túlélés zálogaként emlegető gondolkodó Darwin volt? Hasít-e a mi hajónk is fitten az élet tengerén? Egyensúlyban tudunk-e maradni a hétköznapi kihívások közepette, kielégítő módon vagyunk-e terhelhetőek és alkalmazkodóak, vagy rendre húzzuk magunk után a beleinket, ahogy az Örkény-egyperces főhőse? Anno nem gondoltam, hogy az anatómia és az antropológia ilyen termékenyen társítható és ennyi szimbolikus együttállást mutat. Inter- és antidiszciplináris összefüggések egy fitneszképzés kapcsán – első rész.

 A gerincnek van egy konkrét és egy elvontabb jelentése is. Támasztja a törzset, megtartja a fejet és voltaképp az egész embert – emberségében, méltóságában. (Bár ha a gerinc konkrétan sérül, a méltóság akkor is elvitathatatlan.) Az egészség ma már áruba bocsátott fogalmának is van egy konkrétabb és egy átvittebb értelme az ember (többnyire) többdimenziós volta miatt. A fizikai jóllét mellett egyfajta (jófajta) viszonyulást is jelent önmagunkhoz és a világhoz, szűkebb és tágabb környezetünkhöz. Fogalmazhatunk úgy, hogy egy fenntartható egyensúlyi állapotot jelöl. Ahogy azonban (az orwelli világban legalábbis) mindig vannak „egyenlőbbek”, úgy mindig akadnak (nálunk) „egészségesebbek” is. Az egészségipar – köszönhetően a digitális ingeráradatnak – nap mint nap a szemünk elé tol (és orrunk alá dörgöl) kiváló egyéneket, termékeket és életmódtanácsokat, melyek a szükséges önvédelmi vértek nélkül optimális egyensúlyunkból könnyen kibillenthetnek…

A fitnesz a genetikában alapvető kifejezés. Darwin a szót a rátermettség értelmében használta, azaz a kiválasztódás folyamatában az evolúciós szempontból előnyös alkalmazkodás szinonimájaként: aki fitt, az túlél. A legnagyobb túlélő a lehető legtöbb utódot nemzi és a lehető legtovább él. Az egészség fogalmához ma is gyakran társítják az élettartamot, mintha versengés tárgya volna, ki tud tovább élni. A versengés talán érdemesebb, értelmesebb, ha a mennyiség helyett a minőségre, az élettartam mellett az élettartalomra fókuszál.

Mennyiben vagyok képes alakítani, formálni a saját életemet és benne önmagamat – testestül-lelkestül? Mennyire vagyok nyitott az újra, és állok készen (a saját egész-ségemet esetlegesen károsító) szokásaimat felülírni? Mennyire vagyok rátermett, mennyire vagyok életre való, azaz eleven, dinamikus, szüntelenül megújulni és gyarapodni képes rendszer? Mennyire tudok erőt feszíteni és mennyire tudok ellazulni?

2018-ban ki mondja meg, evolúciósan mennyire sikeres egy emberegyed?

Lehetséges, hogy az állatvilág működésével párhuzamot mutatva az – érzékiséget és érzékeny reflexiót általában hírből sem ismerő ún. – alfahímek a sikeres egyedek? Vagy a földi értelemben vett sikereseké – a gazdagok és szépeké a világ? Esetleg a széplelkek, netalán a bátrak viszik előre a világot? Vagy a szelídek – merthogy az állatvilággal ellentétben a valódi erő az emberi világban rejtettebb és kifinomultabb valóság?

A természeti erőforrások kizsákmányolása és a túlnépesedés miatt ma már egész biztos, hogy nem szerencsés szempont a rátermettséget az utódok számában mérni. Szempont lehet azonban az utód(ok) „minősége”, azaz rátermettsége (a világ konstruktív alakítására). Persze nem csak biológiai értelemben vett termékenységről beszélhetünk, és talán ez a szempont az állatvilágból kiemelkedő emberhez, aki – elvileg – többre hivatott, méltóbb. Szellemi-lelki értelemben viszont pláne nem csak a látható dolgokról – pl. tudományos eredményekről vagy művészeti alkotásokról – beszélhetünk, sok a láthatatlan életfakasztó-világépítő történet.

 Mennyi kérdést vet föl a felegyenesedett ember, aki a horizontális létformát megunva testhelyzetével is égbe hág! Akinek gerincoszlopa a keleti filozófiák szerint egy energetikai csatorna, de a nyugati világ szerint is „stairway to heaven”. Az ember voltaképp a fa rokona. Szüksége van a gyökerekre, mert azok tartják meg, azok táplálják, de a növekedéshez, kibontakozáshoz el kell indulnia – fölfelé. Jó volna, ha a fák analógiái lennénk; kár, hogy a fákkal már befürödtünk – legalábbis a szerint a keresztény teremtéstörténet szerint, melyet amúgy minden egyéb híresztelés ellenére (a fitnesz szóval operáló) Darwin sosem tagadott. Sőt eredetileg egy olyan kiáltvánnyal fejezte be főművét, amelyben egyfajta – a változatos fajok kifejlődését elindító –„isteni életerőről” írt.

Az evolúcióelmélet hatásköre tehát nem terjed ki az élet eredetének a kérdésére; a fajok eredetét és kialakulását vizsgálja, Darwinnak ezért az volt a legnagyobb bánata, hogy elméletét nem tudományos kritériumok szerint, hanem teológiai szempontok alapján ítélték meg.(Lásd Charles Hedley Brooke Az evolúcióelmélet és a vallásos hit c. könyvét.)

Ami a fitnesz „tudományát” illeti: itt egészségügyi, edzéselméleti és gimnasztikai alapismeretekre van elsősorban szükség, de nyilván többletet ad egy (leendő) edző munkásságához, ha saját világképét, életfelfogását, szenvedélyét is belegyúrja valamiképp a közös testedzésbe. Így a testbe zárt lelkek is kiszabadulhatnak és ugrálhatnak kedvükre – egy órára. Az edzésre, a fitnesz gyakorlatának művelésére való rátermettség mérője – ahogy az intimitásban is – véleményem szerint: az odaadás.

Ezt az elsőre talán meglepőnek tűnő tételt az érzékekre koncentráló következő blogbejegyzésben fejtem majd ki. Addig pedig: vitorlákat fel! A hajótest felkészül, bemelegít a nagyobb terhelésre, a vitorlák fitten dagadnak, hasíthatjuk a tengert…