Az idei lagzijelenlétem mikéntjét híven illusztrálja a következő párbeszéd:
Én: Ne már, lemaradtam a családi fotózásról??!
Kedves rokon: Le, de nem baj, majd odaphotoshopollak!
Mióta megszülettek a gyerekeim (lassan hét éve), hat esküvőn és öt lagziban voltam. A legutóbbi – a föntebbi epizódnak helyet adó – épp az államalapítás ünnepére esett. A Holt-Tisza partján fekvő festői rendezvényhelyszínen már másodszorra jártam, először egy kéthónapos csepp lánykával, aki akkor békésen aludt a nagy zenebonában, most meg már öntudatos diszkókirálynőként ropta. A legkisebb, totyogókorú kisfiam is kivette a részét a buliból, de azért nekünk is tolta privátban. A nagy bulikban mindig a kis bulik a legjobbak, ugye, ezt pár legendás egykori házibuliban megtanultam, pl. csöndes padlásterekbe, hosszúlépésnyi teraszokra húzódva, egymás sziluettjét csak a felfénylő cigiparázsban megpillantva… De persze a mostani élethelyzetemben már nem ez a varázs, hanem a térbetöltő ordítás abbamaradása, a csönd ritka percei, melyben levegőt venni sem mersz, és titkon reméled, eljön a te időd (aztán „beaszol”)… Több lagziból szöktem már meg Hamupipőkeként; volt, amelyikből a lelki füleimmel az éjszakába hasító babasírás meghallása, és volt, amelyikből más tényezők némi pikantériát sem mellőző összejátszása űzött el.
Ilyenkor rendre félcipőben sántikáltam haza, és a küszöbhöz érve határozottan éreztem, kellene valami átmeneti tér, hogy magamat összerendezve, mindenféle villódzást és lobogást odahagyva, újra két lapostalpút viselve a földön meg-, feladataimba pedig beleállhassak.
A bulizás számomra valahol mindig ünnepet jelentett, de a közeg sosem volt mindegy. A jó buli, a jó lagzi legfőbb ismérve mindig az oldottság, a mindenféle megfelelési kényszerek teljes elengedése, a saját képre formálás bátorsága, az untig ismételt formák élettel, színnel, spontaneitással megtöltése. Szívből táncolni az egyik legjobb meditációs forma. Erre nem mindig nyílik tér, külső és benső gátak miatt egyaránt. De amikor kinyílik a kapu, ugrani kell! A szomorú az, hogy a felszabadultság nem mindenkinek alapértelmezés, van, akinek egyáltalán nincs róla tapasztalata.
Egy nő felszabadultságát félreérteni ma már szinte kötelező társadalmi konszenzus, legalábbis idehaza általánosan jellemző, mert sok a sérülés és nagyfokú az értetlenség és éretlenség: az érzelmi, a pszichológiai, az ön- és emberismereti. Közeli hozzátartozóm barátja is jelen volt a legutóbbi eseményen, és mint megtudtam, elismerően nyugtázta, dacára annak, hogy három gyermeket szültem, nem híztam el, nem hanyagolom el magam, jókedvű, jó frizurájú és voltaképp egész jó bőr vagyok. Nagyon szórakoztató volt visszahallani ezt a tengermély reflexiót, mely legitimizálja anyaként is „piacképes” női mivoltom. Ugyanakkor a jókedv is relatív, a nyilatkozó nem láthatott maradéktalanul felszabadultnak, mert nem voltam az (nyilván „keveset ittam”). Hogy jókedvűnek látott, annak persze örülök, ezek szerint megtanultam saját aktuális „nyomorom” elé helyezni a mások örömét – ez sem volt mindig így. Persze, nem kell mindig a túlelemzés, a mélyfúrás, egy ilyen vigalom nem erről szól, mégis azt gondolom, azért tudja az embert úgy magával ragadni egy-egy az örökifjúság ígéretét (vagy illúzióját?) életre keltő este vagy egy életeseményt kísérő tradicionális „ereszdelahajam”, mert ilyenkor nagyon is tudatában van annak, hogy halandó, és úgy nagyon mélyről hasít belé az élet akarása.
Hogy a valódi életöröm felfakadhat-e igazában a társadalmilag kötöttebb események apropóján, az egy összetettebb kérdés. Sok múlik a személyessé tételen (gondoljunk csak a kabaréba illő anyakönyvvezetői giccsidézetekre), a kapcsolódásra való nyitottságon (kik ezek itt, a szomszéd asztalnál?) és a lelki rugalmasságon. Mindenesetre az biztos, hogy ha belül a te nótád szól, düböröghet odakint diszkózene vagy mulatós, te akkor is vígan ropod majd. És nem érdekel, hogy nézel ki, elfolyt-e sminked, tart-e még a hajad… egy ritmusra jársz a jelen (ünnep)idővel.
