Van pár dolog, amelynek eddig azt hittem, csak élethelyzetemből és egyéni fogyatékosságaimból adódóan üthetem bottal a nyomát. Mióta rájöttem, az ellenállás csak tovább nehezít egy adott nehéznek megélt szituációt, és voltaképp az ellenálló jellemének próbája egy-egy helyzet, most már amondó vagyok: Valóság, „nagybátyám”, átkeretezlek!

Világ életemben szenvedtem – illetve most úgy látom, a szenvedést választottam – olyan dolgokkal kapcsolatban, mint amilyen az élet tárgyainak, kellékeinek ide-oda pakolása (vagy elfelejtése, elhagyása, el…rontása, nem rendeltetésszerű használata stb.). Most már tudom, a „gyakorlati síkon autista vagyok, bocsi” nem jó duma, egész egyszerűen azért, mert egy ember kompetens abban, hogy összeszedje, rendezze, rendszerezze életem tárgyait és kellékeit, és ez történetesen én vagyok. 

Most nem otthon vagyok, innen nézek olykor haza. Gyűjtöm, mit magammal akarok vinni, és közben az ott felgyülemlett feszültséget, esetleges kudarcérzést és kételyt igyekszem elengedni. A térben való idetalálás többsíkú történet és mindig a már föntebb emlegetett tárgyak és kellékekkel történő végtelenített sza*akosáddal kezdődik és végződik. A patópálné effektet néhányszor már bejátszottam, és elég sokszor rezgett a léc, most azonban listák írásába és módszeres tudatmódosításba kezdtem. Merthogy ami tanulható, amiatt én nem kívánok többet bosszankodni, energiát veszíteni és nyaralást el…, vagy inkább: nehezíteni az ide vezető utat, lelki értelemben.

A Balaton északi partjáról, a Badacsony közeléből, Révfülöpről pötyögök. Egy tikkasztó nyári nap után most eleredt az eső. Párás a levegő. A három gyerek alszik, előttem pedig megnyílt a tér és idő dimenzió, ebbe ugrok most bele (amúgy rám nem jellemző) nagy rendszerező igyekezettel.

Egy babakocsi kis rakodótérrel, háromféle hordozókendő (mindegyiket használtam!), egy nagy bőrönd, egy kézitáska és egy hátizsák a felnőtteknek, mindezekből egy-egy kisebb verzió a gyerekeknek, és sok csip-csup hordozóeszköz még további és további tárgyakkal és kellékekkel – alszanak ők is kis szálláshelyünk érezhetően átmeneti, de barátságos, befogadó terében. Szundít a karúszó és úszógumi, pergeti le magáról a Balaton-cseppeket, pihen a pokróc, párologtat a törölköző, megkönnyebbül a rágóka, ventillál e tárgyak ide-oda pakolója...

Most, hogy így sorra vettem, szeretet ébredt bennem, ezt akkor szoktam érezni még, mikor a gyerekek nincsenek otthon és bemegyek a (jóégmivanitt!!!) szobájukba. És szemeimmel önkéntelenül is végigsimítom a teret, ahol ők annyi időt töltenek. Ez nálam már elég komoly ittlét-jel, és ezt nagyon komolyan üdvözölnöm kell, sokáig ugyanis hírmondója sem volt.

Hello, Föld! Vétel!!