A "hajnali részegség" az az áldott szakasza a napnak, amikor még nem éber a legnagyobb teljesítményű, félelmetes gépezet a maga bejáratott útvonalaival, útvesztőivel, tudatosság- és becsületsüllyesztőivel. Ha az ébresztőm nem csak mobil, hanem a benső óra is kukorékol, nincs elhalasztás meg szundira állítás, van ellenben kiállás (a térbe, vagyis a kertbe) és gyakorlás.

Kedvencem a napüdvözlet.

Aki gyors, az „ott van a szeren”. Ott van – elsősorban a figyelme, ha pedig a figyelme ott van, akkor ő maga is – a jelenben, 100 %-osan. És itt a kulcs. Aki gyorsan, jól reagál, az lényeglátó. Nem csupán a startpisztoly eldördülésekor, de úgy általában is tudja, hogy ő kicsoda, mit akar, tudja, mi vár rá, ugyanakkor a kiszámíthatatlan tényezőket is tudomásul veszi. És, ami a legfontosabb: már a jel érkezése előtt döntött.

Megállja a helyét, kiállja a próbát, lefutja a távot, tartja a tempót, kiütéses győzelmet arat. Mind-mind aktív igék, amelyek az emberi erőfeszítés nagyszerűségét hangsúlyozzák. Ugyanakkor az ilyen igazán kitartó, nem feltétlenül sportban utazó embertársakra jellemző egy sor másféle tulajdonság is. Valójában korántsem csak akaratból építkeznek, valami más, rejtettebb erő is hajtja őket előre, gyakran olyan mélyebb, benső erőforrásokat mozgósítva, melyek léte és megelevenedése őket magukat is meglepi… Az elkövetkezőkben – az erő után – az állóképesség kondicionális képességének fogalmát, tágabb jelentésmezejét és lelki hátterét vizsgálom.

Vajon hányan gondolnak közülünk jó szívvel a szívükre? Hányan szeretgetik meg az álmukban is éber szervüket gondolatban, és köszönik meg neki a példás munkabírást? Odabentre nem jár elismerés? Pedig – elnézegetve az anatómiai atlaszt – sokkal inkább hús-vér valóságnak tűnik a testi, mint a hétköznapi, sokszor „testetlen”, a zsigeri érzeteket, érzéseket folyton lenyomni akaró, általában középpont és központ nélkül pörgő külső élet.

A lét súlya vagy könnyűsége elviselhetetlenebb? A célokért való állandó küzdelem vagy a teljes céltalanság nehezebb? Mivel mérjem magam, mivel a másikat? A terhelhetőség és a jó teherbíró képesség alaperény nem csak a darwini „struggle for life” a multik és a fehérjefaló testépítők világában. Vajon milyen tényezőktől függ, ki mennyire terhelhető? És miért van az, hogy míg egyesek cipeltetik saját magukat is, addig mások a magukéi mellé – minden különösebb erőfeszítés nélkül – képesek fölvenni még néhány csomagot? Az elkövetkezőkben az erő tereit igyekszem bejárni, abszolút, relatív és kvázi értelemben egyaránt.

Az emberiség már számos esetben „győzött” a különböző elemekkel való harcban, mégis a saját elemeinek, részeinek összehangolása tűnik a legnagyobb kihívásnak. Ma már népbetegségnek számít, hogy sokan egyszerűen nem tudnak kiszabadulni az elméjükből, nem tudnak kikapcsol(ód)ni, mintha nem volna a kultúránk része a csönd, az elvonulás, a befelé fordulás. A rekreációs kultúra – avagy a szabadidő kreatív eltöltése, a munkaerő és munkakedv újraalkotása képességének – fejlesztése alapvető fontosságú volna ahhoz, hogy egy élhetőbb társadalom tagjai lehessünk. Ha mindenki elkezdené házilag gyártani a maga „energiáit”, és nem a társához menne értük – mint a Harry Potterben a dementorok –, fenntarthatóbb volna a jókedv, a nyitottság és a lelkesedés és ezzel párhuzamosan a kollektív (szellemi-lelki) fejlődés.

Ki gondolta volna, hogy a fitt szó eredetileg angol matróz kifejezés a vitorlás hajók korából? És hogy az első a „fittséget” a túlélés zálogaként emlegető gondolkodó Darwin volt? Hasít-e a mi hajónk is fitten az élet tengerén? Egyensúlyban tudunk-e maradni a hétköznapi kihívások közepette, kielégítő módon vagyunk-e terhelhetőek és alkalmazkodóak, vagy rendre húzzuk magunk után a beleinket, ahogy az Örkény-egyperces főhőse? Anno nem gondoltam, hogy az anatómia és az antropológia ilyen termékenyen társítható és ennyi szimbolikus együttállást mutat. Inter- és antidiszciplináris összefüggések egy fitneszképzés kapcsán – első rész.