A lét súlya vagy könnyűsége elviselhetetlenebb? A célokért való állandó küzdelem vagy a teljes céltalanság nehezebb? Mivel mérjem magam, mivel a másikat? A terhelhetőség és a jó teherbíró képesség alaperény nem csak a darwini „struggle for life” a multik és a fehérjefaló testépítők világában. Vajon milyen tényezőktől függ, ki mennyire terhelhető? És miért van az, hogy míg egyesek cipeltetik saját magukat is, addig mások a magukéi mellé – minden különösebb erőfeszítés nélkül – képesek fölvenni még néhány csomagot? Az elkövetkezőkben az erő tereit igyekszem bejárni, abszolút, relatív és kvázi értelemben egyaránt.

A tékozlásokban sem szegény egyetemi évek alatt szembejött velem egy olyan mondat, amelyet a mai napig gyakran felidézek magamban: „A tétlenség stimulálja a destrukciót.” Ezt a fogyasztói társadalom jóléti szolgáltatásözönében, ingeráradatában élő és mozgó, hiányait, űrjeit rendre fogyasztással és egyéb pótcselekvésekkel elleplezni igyekvő ember jól ismeri, csak nem szereti néven nevezni.

A tétlenség itt valószínűleg az élet valódi tétjellegének fel nem ismerése, a mulandóság be nem látása, egyfajta céltalanság, gyökértelenség, elzárkózás és félelem. Ez az erőtlen állapot pedig melegágya a destruktív irányba ferdüléseknek. Nem az abszolút lázadás ősenergiája, hanem valamiféle állandó kielégületlenség és enerváltság jellemzi. Az életenergia, a vitalitás megélése helyett mintha a halál kultuszát éltetné ezzel az, aki folyton megadja magát a mélyre húzó örvényeknek.

Hol van ilyenkor a benső, a láthatatlan, a mag-erő? Kell, hogy forrása, hogy eredője legyen, hiszen olykor egészen spontán tud aktiválódni, megnyilvánulni. Talán azon van a hangsúly, hogy ha a jóléti ember valódi présbe kerül, akkor jön elő? Teher alatt nő? Össze kell kicsit roppanni a súly alatt, és akkor nyilvánul meg? A nagy túlélők történetei arról tesznek tanúságot, hogy ha szét is hullik a világ körülöttünk és benne mi magunk, akkor is érezhető, hogy „az erő veled”, és megtart téged.

Voltaképp mikor érzi az ember, hogy erős? Valójában sosem akkor, amikor teljes valójával erőt feszít, amikor minden idegszálával koncentrálni igyekszik, amikor nagyon meg akar oldani, véghez akar vinni valamit. Sokkal inkább akkor, amikor elengedett, oldott állapotban, könnyedén, leleménnyel, mintegy „varázsütésre” sikerül valami. És visszagondolva nem is nagyon érti, mi történhetett akkor és ott…

Ezt az általánosságot alátámasztja egy a testépítők körében ismert, de kevéssé kihasznált módszer is: van ugyanis a fekvenyomások, emelések, húzódzkodások, préselések, erőteljes szuszakolások mellett egy olyan izomfejlesztési lehetőség, mely az elsőre passzívabbnak és kevésbé menőnek tűnő fékezéssel operál, és sokkal hatékonyabb tömegnövelő, mint harcba hívó társai.

Ez esetben hagyni kell, hogy egy segítő az ember kezébe adja a testre szabottan túl nehéz súlyokat, és azokkal egy feladat van: lassan és körültekintően letenni, leengedni őket. A jellemzőbb kontrakciókkal, azaz izomösszehúz(ód)ásokkal operáló módszerrel szemben itt a saját izomerő kisebb, mint maga az ellenállás, nekimenni, nekifeszülni tehát esélytelen (és egészségtelen), a súly lefelé húzó erejét csak fékezni lehet. Ellentartás van. Ezzel a módszerrel sokkal több izomrostot munkára lehet bírni, és sokkal dinamikusabban fejlődik az adott izom.

Ha életünk minden – érzésre a maximális erőnket követelő – kihívást jelentő feladatához úgy állnánk hozzá, ahogy az eltökélt sportoló áll statikus nyugalomban várva a föntebb vázolt erőpróbát, minden bizonnyal nagyobb méltósággal és hidegvérrel tudnánk kezelni a határszituációkat. És folyamatában is éreznénk a lelki tömegnövekedést. És talán már bele se férnénk a bőrünkbe…