Mindig érdekelt, vajon meddig kell az embernek saját benső lehetőségeihez, szellemi-lelki potenciáljához képest lesüllyednie ahhoz, hogy aztán emelkedhessen, és a kizökkent időt a maga szűkös eszközeivel valamiképpen helyretolni igyekezhessen.

Lehetséges, hogy valaki a kérdésfeltevésemet is értelmetlennek, sőt destruktívnak találja. Aki azonban lényében hordozza és olykor rá is ismer „Dionüszoszra”, az érteni fogja. Valahogy sosem tudtam az ég felé törekvést tyúklépéses műfajként elgondolni. Szerintem heroikus nekirugaszkodások és orbitális zuhanások vannak. A nyugtalanság, az otthontalanság, a hiány, a szomjúság nagy hajtóerők. Nyilván erre a takaréklángosok puszta jóindulatból konstruktív életvezetési tanácsok garmadával látnának el, én kínomban csak vigyorognék, de már meg sem próbálnám magamra erőltetni skatulyáikat.

A nagy lobogásoknak kevéssé kedvez, hogy a kor, amelyben élünk – és itt most vállaltan egy jóléti egzisztencia beszél –, nem ismeri a "heroikust". És innentől lesz röhejes a dolog. Merthogy a fogyasztói és digitális buborékok között oly nehéz meglátni azt a nagy hegyet, melyre követ görgetni kellene, lehetne. És végtére is, kinek van ehhez kedve, amikor szükséglet-kielégülés fogalmak mentén rendezkedtünk be – mulandóságra építve.

A giccs világa, a csili-vili valójában beparfümözött dögszag. Az egyetlen adekvát reakció rá az undor volna, de ugye ez alapattitűdnek nem túl nyerő, már csak ránk bízott embertársaink lelki épsége miatt sem. Lehet a jóléti-pszichológusok féle pozitív attitűdformálással, na meg a másik ember bajával foglalkozni, de ezek csak ideig-óráig leplezik el a saját benső bombánk ketyegését – mert aki nem ismeri fel, nem akarja meglátni, hogy mit született adni "a világnak", aki újszülöttkori kaputörése után nem tör újra kaput, nem üt rést a "maga módján" a sötétség szövetén, az végtére is mit csinál itt?

Zabhegyez, malmozik, vetít, amúgy meg tűkön ül, csak ugye nagy dózisban fogyasztja az érzéstelenítőket. Egy darabig lehet ilyesmit csinálni, de a nagy élethazugságok után egyszer csak bekopog a krízis, válság, vagy nevezzük akárminek, és akkor lehet pislogni, hogy hát mi is történt.

Az történt, hogy elfelejtettünk sírni, elfelejtettünk nevetni, elfelejtettük, kik vagyunk, és miért jöttünk ide. Az "alibilét", a tékozlás felismerése, az összeomlás nagy lehetőség, de persze lehet nem élni vele. És bele lehet süllyedni a felejtésbe.

De jobb kiállni a térbe és venni egy nagy levegőt végre.