Lementettem magamnak egy képkockát gyermekkorom egy meghatározó orosz mesejátékából. A főszereplő és mindenféle misztikus kalandokba keveredő két gyerek édesanyja légtornász. Egy „ki tudja, megtörtént-e” kaland során az anyuka aranyruhában hintázik a magasban le-föl, lábait lógázva, fejét önfeledten hátra hajtva, haját lobogtatva, nevetőn. Alakjában egyszerre van méltóság és báj, erő és könnyedség. Formás sziluettjét aranyos fény övezi, de nem úgy, mint az elérhetetlen hatalmasságokét, hideg szoborszentekét, jégcsapkirálynőkét, hanem életörömös, hívogató, irányadó és biztató ez a derengés. Égbe hágásra, de nem harcra, hanem játékra hív.

A külvilág számára akár frivol nőszemélynek tetsző alak védjegye az arcán ülő öröm, mely szívtájékról sugárzik át. Polgárpukkasztó tevékenysége igazolást nyer az áhítatban, mely az őt szemlélő gyermekek arcán tükröződik. Ezek a gyerekek nem félnek majd tenni az álmaikért. Szemük a nyilván nem elsősorban fakanálforgató aranyanya arcán csügg, mely átszellemült arc talán a legfontosabb üzenetet hordozza számukra. Ezen az arcon nincs maszk, felvett szerepidentitás, ez az arc nem akar szebbnek, jobbnak látszani, mint amilyen. Ez az arc felfedi magát. Ez az arc él. És élni tanít. A didaktikusságot mellőzőn, önazonos módon, a teljesség megélésére mindenféle görcsös akarás nélkül, a lehető legtermészetesebben, de abszolút igényt formálva. Az égi köldökzsinórra kapcsolódva…

Még a #felkéSzülés időszakában – reflektálva az aktuális rendhagyó helyzetre is – Nemes Nagy Ágnes aranyecsettel festett mesekönyve volt segítségemre az absztrakcióban. Három héttel ezelőtt, a szülőszobán pedig nagy meglepetésemre a nőiséget aranyba foglaló – egyébként magánéletében annak finoman szólva nem épp aranyalma módjára hódoló – Gustav Klimt egyik népszerű festményének reprója lett művészetterápiás segítőm, absztrakt megtámasztóm. (A kórház három szülőszobája közül, mint megtudtam, csak ebben az egyben díszíti kép a falat.)

A cseh aranyműves fiának elsőre idillikusnak tetsző anya-gyermek képe azonban csak egy kép részlete. A három életkor című alkotás voltaképp önkényes kivágása. Az „aranyos”, legalábbis aranyszőke anyát gyermekével ábrázoló képről csupán egy feltehetőleg a halál közelségére figyelmeztető, a nézőtől elforduló, meztelen, arcát a kezébe temetve síró öregasszony maradt le. Hogy ő-e az egykorvolt aranyhajú anya vagy annak arcához bújó sötét hajú kisgyermek, nyitott kérdés. Azt azonban, hogy az árnyéka minden ragyogó életeseménnyel is együtt jár, ott bújik minden pillanatban, mindannyian tudjuk.

Hogy a szülőszoba faláról lemeszelik a kaszást, bár nyilván a műértők kedélyeit borzolja, a laikusok számára teljességgel védhető, sőt anya-bababarát eljárásnak mondható. Ilyen formán marad – voltaképp valóságtorzító módon – az arany anya és az arany gyermek egymásba kapaszkodó alakja. Egy olyan világban, ahol az egységérzet eléréséhez aktivitásra – kéznyújtásra, kapaszkodásra, tartásra, szorításra – van szükség, ahol „minden egész eltörött”, ott, még ha le is satírozzák, ki is vágják, el is leplezik, a mulandóság mégis mindenütt, mindenkor jelen van. Talán ezért is akkora csoda a pillanat, amikor kinyílik az aranykapu, és egy a mulandó időt hírből sem ismerő új élet érkezik, akivel aztán nem győzzük újra összerakni az egészet, élni az egységet, egymásba bújva, kapaszkodva, az aranyidőt átmenteni, átvinni igyekezve a túlsó partra…