Ezen a képen egy elégedett, önbizalomban, jövő iránti nyitottságban és örömteli várakozásban fürdőző nőt láthatunk. A kép egy jóléti helyszínen készült, távol a világ zajától. A hegy tetejéről azonban mindig le kell ereszkedni: az utazás véget ért, hazaérve – épp 33. születésnapján – aggasztó hírekkel szembesült a külvilági ingerektől jólesőn eltávolodó. A leglélekfárasztóbb és legelidegenítőbb tevékenység a bénító félelem, önköreink kőhordalékának sziszifuszi görgetése. A legmegnyugtatóbb, a legéletigenlőbb az otthonos tevés-vevés, az önfeledt belemerülés.
Március 11-én bár üde, tavaszhívó zöld-sárga összekent képeket kaptam, meg fölfelé örvényeltető örömöket, az ellenszéllel meg kellett küzdenem. Úgy tűnik, az ünneplés és a hálaérzet csak a benső tágasság állapotában tud megérkezni az emberhez. Az meg néha olyan, mint a szél, „fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy…”
Törékeny minden: az egészség, a bizalom, a jó kedély; és nem rendelkezünk maradéktalanul semmivel. Legtörékenyebbek mégis talán épp születésünk óráiban vagyunk, amikor – ha akarjuk, ha nem – kipergünk erre a világra, és kénytelenek vagyunk átélni a végtelen kitettség és sebezhetőség állapotát, még ha ölelő kezek fogadnak is. Aztán e jeles eseményről emlékezünk meg évről évre.
Egy téli és egy nyári gyerek után ez a szül(et)ésre készülő tavaszi születésnap különösen is fontos nekem. Ismerem a kívülről asszisztált, feloldhatatlan törékenység és töredékesség állapotát, a széthulló világ tehetetlen, testbe zárt szemlélését; és ismerem a minden töredékességet megszüntető eksztatikus egybeolvadás újjáteremtő örömét.
Mivel a magyarországi szülészeti rendszerrel kapcsolatban nincsenek már illúzióim, de meglátásaim és indulataim ebben a szakaszban akadnak bőséggel, a várakozás utolsó hónapjában #felkéSzülés címen – megemelni és transzformálni igyekezve a benső forrongást – a blog felületén fogok dolgozni. Persze a légies tartalmakat sem engedem, azok tán jobban is az ember sajátjai, és erősítésük valahol képes burkot vonni törékeny valóságunk köré – függetlenítve minden külső körülménytől, fókuszálni engedve a legbensőbb lényegre, és megtartva fejünkön azt a születés életeseményét méltán megszentelő, testi valóságunkat átlényegítő, társteremtői mivoltunkat leghívebben kifejező koronát, mely az életadás pillanataiban minden nőt megillet.
Korábbi írásaim a témában:
https://kotoszo.blog.hu/2016/05/18/fizetek_csak_hagyjatok_szulni
https://magamonkezdem.blog.hu/2018/12/08/ujszulott_mikulasok_karcagon_avagy_a_cukisag_rettenete
https://magamonkezdem.blog.hu/2020/03/01/egy_csokor_joszoveg_nonapra
