Az anyai szerephez való viszonyulás meglehetősen ambivalens nem csak a társadalomban, de a családok szintjén is. "Örökölt sorsok”, ismételt minták, nagy (új) mintahiány, nagy verseny, ugyanakkor széles szolgáltatás-választék, végtelenített önkeresés és mindehhez – a régi formájában már egészen biztosan – nincs megtartó közösség. Mibe lehet akkor kapaszkodni?

Bár a Nemzeti Galériában kiállított Vágyott szépség című tárlat képei már messze járnak, a találkozás élménye továbbgyűrűzik a befogadóban, ki nem szűnik meg vágyni a szépségre... 

Az idő előrehaladtával egyre inkább seszínű haj, klasszikus/közhelyes kék szem. A türkizmánián túl színhelytelen öltözködés. Nehezen körülírható alkat, szabálytalan vonalak, már-már testnegatív hozzáállás. Vásárlásfóbia és az a szenvedős beállás a mindig méltatlannak érzett próbafülkében... Egykori gimis cuccok, nembevállalt hippikellékek, sosem hordott elegáns, majdbelenövök darabok, de leginkább őskáosz a gardróbban. Hogy lesz itt öröm a napi öltözködős rutin?!

Nagyon jól esett (így is, úgy is) az előző heti "özönvíz".

Mintha lassított volna az időn. Az nem elfolyt, hanem inkább egybegyűlt, akár esővíz-tartályban az eső.

Valamiért (amit 15ezerszer kértem már) korholom a fiam, mire ő: „Anya, úgy beszélsz velem, mint a Vilma a Frédivel!” A lányommal általában a tempókülönbségünk okoz összeütközést, van, hogy (miután felszámoltam a reggeli őskáoszt, összeszedtem három váltás ruhát és fölsegítettem min.2 kabát+overált) már nem bírom cérnával, és mondjuk kérem, ne legyen csiga. Ő higgadt lelki nyugalommal közli, miközben alfaállapotban húzza a csizmáját, hogy az a csiga, aki mondja. Kb. ilyenkor dobja be a baba a szemüveg/maszklecibáló figurát…

***

Az alábbiakban háromgyermekes hétköznaptaposó gyakorlatomat próbálom szinkronba hozni tanulni, fejlődni, kapcsolódni vágyó valóságommal megszínesíteni, megszelídíteni vágyva a kontúrosan keretezett hét-időt, a kíméletlenül sorjázó napokat és órákat, hogy azok ne csak múljanak, hanem teljenek – jelenléttel, örömmel, egymásra figyeléssel kisebb és nagyobb körben egyaránt…

„Anya, ez a kislány miért öreg?” – tette fel a kérdést az Unicef plakátját nézve a ma négyéves kislányom.

Néhány kiszámíthatóan elkövetkező további miért-kérdést átugorva, a hasonló párbeszédek tapasztalatiból kiindulva bátran és értelmesen a következőt feleltem: „Nem tudom.”

Egy ideje ezt vállalható megoldásnak gondolom. Ugyanis 33 évesen sincs fogalmam arról, miért kell ennek így lennie. Privát kis hétköznapi korrupcióimat viszont nap mint nap tetten érem.

Különösen szerettem gyerekkoromban az olyan mesekönyveket, melyeket lapozva az olvasó maga döntheti el, merre tovább: a tiltott rengetegbe, az Óperencián is túlra, a hmcs karjaiba vagy épp onnan el. Azért tetszett ez a megoldás, mert mindig aktuális hangulatomhoz igazíthattam a mese folyamát, sőt, beindította fantáziám darkosabb v. rock&rollosabb megoldások irányába is.

A legjobb azokkal, akiknek az igene igen, a neme nem és amúgy meg semmi kombiné nincsen.

Helye van a hallgatásnak, helye van a szomorúságnak és valahogy – időtágító módon – mindig tér nyílik a valódi találkozásra.

Az ilyen emberek társaságában a legelvadultabban zakatoló elme is lecsendesedik, az ember ül és lélegzik,

nem érez semmiféle késztetést arra, hogy előadja magát, hogy megmondja, megmagyarázza,

hogy megoldja, helyretegye, hogy megragadja, hogy akarja.

Csak ül a fűben mezítláb és hallgatja maga körül a zsongás-zsibongást.  Hogy nélküle is forog a világ. Hogy élnek, lebbennek, szinte integetnek a levelek, hogy elevenség van mindenütt, és hogy mindehhez létével ő egyáltalában semmit hozzá nem tesz.

(…)

Hol vagytok, indiánok?

És hová bújt lelkem indiánja?