Különösen szerettem gyerekkoromban az olyan mesekönyveket, melyeket lapozva az olvasó maga döntheti el, merre tovább: a tiltott rengetegbe, az Óperencián is túlra, a hmcs karjaiba vagy épp onnan el. Azért tetszett ez a megoldás, mert mindig aktuális hangulatomhoz igazíthattam a mese folyamát, sőt, beindította fantáziám darkosabb v. rock&rollosabb megoldások irányába is.

Három gyerekkel hasonlóan kalandosak a hétköznapok, folyamatos B(/C/D)-terv előhúzás zajlik. Elindulunk (ez már önmagában is nagy mutatvány) A-ból B-be, de aztán (D és E érintésével) C-ben lyukadunk ki, és útközben az A-ból való indulás motivációjának is nyoma veszik… állandóan megy a merretovább, jönnek a kereszteződések, dilemmák, húzdmeg-ereszdmeg, STOP, eztkihagytam, leragadtam, demártökmásvan. És közben észrevétlenül folyik ki kezeim közül minden, és sodor az idő könyörtelen folyama, és bottal üthetem eredeti terveim, előzetes elgondolásaim, mindenféle megtartó keret és konstruktív igyekezet nyomát… ez a hét könyörtelenül elsodort, hajótörött vagyok, a vitorlámat dagasztó nagy eszmék szeleinek hírmondója sincs...

Most ülök a parton – pillanatnyi csend – és hagyom, hogy lábaimat nyaldossák a semmi egykedvű hullámai. Ami fáj, az korántsem az, ami elmúlt, elfolyt, szétszaladt, hanem mindig az, ami (potenciálisan) lehetett volna. Az elmulasztott jó nem pótolható. Korrigálhatja az ember utólag önmagát, analizálhat, reflektálhat, az akkor és otton ez mit sem változtat. Pont ezért kénytelen figyelmét az itt és mostra irányítani, megpihenni, majd menni tovább, fölhúzni a vitorlát és bátran meglovagolni a következő dagályt annak minden időpillanat-ajándékával. Így a várakozás szakasza sem lesz az ördögé. A szétfolyt individuum az ugrás előtt lángoló szívét, forró fejét a parton lehűtheti, szomját olthatja, szemét hunyhatja és megállapíthatja, hogy voltaképp „minden jó – jó minden.”