Az első óra a Balatonra menet általában könnyen elzakatol, a második már döcögősebb, az utolsó félóra irgalmatlan. Az alábbiakban saját élményekre támaszkodva azt vizsgálom, mennyiben éri meg „zöld” vagy legalábbis autómentes családnak lenni a mai Magyarországon, illetve, hogy milyen az általános közhangulat a MÁV-járatokon.

Háromnegyed óra békávézás a Déliig, sok csúszós banánhéjjal. A reggeli csúcsban drámaian szétszakad a család, a nagyokat nem is látom a tömegben, felváltva ülök vagy állok a kicsivel a karomban/hátamon/fejem tetején. A hordozóba tevős, „hátradobós” figuránál sok megrökönyödött pillantás, a maszkom alatt már pókerarc. Sír az egyéves, egy bácsi előzékenyen csokoládét nyújt. A vonatútra mindeközben csak másodosztályú jegy kapható, pedig a kiszámíthatóan bekövetkező közkedélyborzolás elkerülését hajlandó lennék megfizetni. Nyilván indulás előtt öt perccel érkezünk, a régi típusú gyorsvonat (csütörtök van!) tömve. Mondom a kalauznak kevés mamipressziót sem mellőzve, hogy én bizony szabad hely híján föl nem szállok, mert álltam már ugyanennyi gyerekkel egészen a Velencei-tóig. Választhatom még, mondja, a személyvonatot, aztán az átszállást – babakocsival, sporttáskával, három gyerekkel – Fehérváron vagy a két óra várakozást a következő balatoni járatig. (Két óra alatt vajon hányszor hangzik majd el a nagyok szájából a „mikor indul már a vonat?!”, fut át az agyamon.) Nem baj, a tele vonat nélkülünk indul, mi meg elütjük az időt mindenféle szöttyögéssel – a padokkal és árnyas, zöld területekkel gazdagon ellátott – Déliben, 40 fokban.

A következő járat minden várakozást felülmúlóan kényelmes, csak a miénk a fülke, van függöny, ennek köszönhetően intim terünk! Ezenkívül szabályozható légkondi, konnektor, nyugat-európai életérzés. Ennél már csak az emeletes vonat menőbb, amivel a Dunakanyarból jöttünk. A sors vagy a MÁV fintora, hogy arról, milyen vonatot kapunk épp, már leselejtezésre váró, méltatlan körülményeket kínáló fapados vagy fancy járatot, a honlapon előre nem tájékozódhatunk, szerencse kérdése. Ezúttal szerencsénk van: az ülések nem feltétlenül rendeltetésszerű használata, az egyéves más körülmények között ugyebár botrányos szoptatása senkinek nem szúr szemet, az olykor felcsavart hangerő sem sért fület. Megérte kivárni. Baba- és anyabarát cég a MÁV, dőlök hátra, míg meg nem érkezik a kalauz, aki szigorúan (és ó, borzalom, „asszonyomnak” szólítva) maszkhúzásra szólít a fülkefényben. Talán a vonatfülke ajtaján is lehetne belépés előtt az érkezési szándékot jelezni, adok hangot nemtetszésemnek már a szájzár alatt. Az online jegy – mindenkinek ajánlom, 10% kedvezmény, zero waste – leolvasása után a babakocsi lesegítésére megnyugtató ígéretet kapok (ennek eszközléséhez asszertív kommunikációt alkalmazok).

Az első óra általában könnyen elzakatol, a második már döcögősebb, az utolsó félóra irgalmatlan. Az előzetes intézkedések ellenére a vonaton rendre mindenkinek ki kell mennie, ami azt jelenti, hogy a babát hátamra kapva, a kézfertőtlenítőt és a mindenféle eü-papírokat hónom alá csapva kísérhetem a szűkös, sínsemmibe tátongó vécébe a nagyobbakat, a kislányt a művelet közben értelemszerűen a karomban tartva. Egységben a család, „where we go one, we go all”. Ezen a járaton – ritka! – semmiben nincs hiány, ami az ügyes-bajos dolgok elvégzéséhez kell. Most jön csak a java, kezdődik a klasszik „mikorérünkmároda”. Mindent bevetek, buborékfújó, dédi tavalyi 90. szülinapi lufija, világító kisautó – mint valami bűvészkalapból, bújnak elő a tárgyak a táskámból. Az értelmesebb játékokra, mint a találós kérdés, kártyajáték, a gyerekek a nyaralás előtti izgalom miatt értelemszerűen alkalmatlanok. A cirkusz után jön a kenyér, vagyis a fapados vonatos uzsonna, melynek eredményeként – minden igyekezetem ellenére – a tér vállalhatatlanná változik. De legalább csönd van. Utána negyedórás takarítás következik. A kaja után kultúra: a Móra Kiadó olvasásnépszerűsítő applikációja a telefonomon, mely vagy nem elég hangos, vagy elnyomódik, vagy unalmas, vagy valaki „direkt eltakarja” stb. A baba közben beadja az unalmast, mindent a földre dobál, végül magát is. Mindennek eredményeként elhagyunk egy cumisüveget és (még fájóbb) a környezettudatos kávéspoharamat. De ezt már csak leszállás után állapítom meg, mikor az – egy talpalatnyi árnyékot sem adó – állomáson a vonatról lekászálódunk. Integetünk, a babakocsit nagyon szolgálatkészen odatolják, mi meg toljuk tovább a strandra. Egy ilyen út után jár a csobbanás!

Röviddel ezután családi alkalomra szállítanak bennünket kocsival, a kicsi a gyerekülésben fél órán keresztül, spirálisan belepörgetve magát az állapotba sír, pedig itt is mindent (végül rövid időre szabálysértést is) bevetek. 1:0 a szabad mozgásteret biztosító vonat javára. Dugóba is kerülünk – igaz, a szegedi gyors meg attól lassul, hogy valaki rosszul lesz és mentőt várunk, sőt akkor, ha jól emlékszem, a családtagokon kívül négy darab idegennel ültünk egy fülkében, így inkább 1:1. Ne feledjük azonban, hogy nem az állomástól kell számítani az utat, hanem hazulról, vagyis a BKV-s kalandokat is hozzáadva a MÁV-osokhoz, ezzel, valamint a föntebb emlegetett autóút várakozáson felül pozitív visszaútjával (amit végigalszik a baba) 2:1 az autó javára. Anyagilag viszont mindenképp a vonatút éri meg jobban, főleg, ha a teljes család utazik (a MÁV már egy gyermektől 33% kedvezményt biztosít). 2:2. Ami az emelkedettebb szempontokat illeti, a széndioxid-kibocsátás jelentős mértékben alacsonyabb az utazáshoz vonatot használva (zánkai utunk alkalmával ez a megtakarítás 19,26kg CO2-t jelent). Ugyanakkor a stresszfaktor is számít, bár nem tudom, mi a mértékegysége, az viszont biztos, hogy terjed a levegőben és maszkon keresztül is átadódik egyik emberről a másikra…

Ismerek olyan egykori öt(!)gyermekes családot, melynek tagjai úgy nőttek fel, hogy mindig mindenhová vonatoztak, erre álltak rá, ehhez alkalmazkodva szervezték utazásaikat, megszokták és már semmi pénzért nem adnák az akkori – nyilván lehetetlen és vicces helyzetekkel teletűzdelt – élményeket. Az új időkben az általános retorika – főleg, ha már család is van – az, hogy „kocsi nélkül nem lehet”. Hogy legyen okos a saját és szerettei határait is figyelembe vevő, környezettudatosságra törekvő szülő? Ne alkudjon, és a „hippi” családmodellel azonosuljon? Egy ilyen (gyakorlati értelemben) terhelt élethelyzetben az egyszerűsítés is szempont, márpedig egy autó azért jelentősen leegyszerűsíti az A-ból B-be való eljutást. Maradnak tehát a kérdőjelek és a jelenbeli élmények konstruktív kipufogásai. De természetesen a fő kérdés nyilván a legtöbbekben most is az, hogy egyáltalán, három gyerekkel miért nem marad otthon?!?! Miért keresi a bajt, miért megy oda?!