Arról, hogy semmi nem mindegy...

Egykor abban a tudatban élt, hogy számtalan, kiváltképp a prózai jelzővel illethető dolog mellékes, nem érdemel figyelmet, belemenést, szót se, csak elvesz és elvisz abból a világból, ahol voltaképp lenni szeretne.

Aztán kiderült, azok a dolgok, amelyek körülveszik, nemhogy figyelmet érdemelnek, de egyre inkább követelnek, azért vannak jelen, mert dolga van velük.

Ez sokáig dühítette, ellenállni próbált nekik ragaszkodva egy „másvilághoz”. Valóság nagybátyja azonban keménykezűnek bizonyult, nem engedett. Kénytelen-kelletlen figyelmet adott már egyes dolgoknak, de sokáig nem tudott mindebből sem sikerélményt, sem örömet kicsiholni. A változás lassú volt és észrevétlen.

Be kellett látnia, önámítás volt rálegyinteni a dolgokra és mindegyre mindegyet mondani.

Semmi nem mindegy. Nem egyre megy. Sőt, zilál és forgácsol szét minden mindegy, dirib-darabokra, az egységet megbontva, az életből kivonva. Nem kívülről presszionálva, megfelelési kényszerből, jótanulósan, a mások életéből kiindulva nem mindegy, hanem belülről kifelé, a kagylót felnyitva, a lámpást meggyújtva nem mindegy. Vagyis így már nem lehet mindegy, mert ez egy új minőség, új viszonyulás.

És épp valami mélyebb megsejtés implikálja: mind(en) egy.