Sosem bírtam az érzelgős megnyilvánulásokat, a nagy jeleneteket, a direkt helyzeteket. Ha fotóztak, mindig grimaszoltam, ha jött a filmben a kiszámítható nagy egymásra találás, rosszul voltam. Mindenre volt címkém az amerikai jelzőtől a mesterkélten át az émelyítőig. Mindezzel alaposan körbe is bástyáztam magam mindaddig, míg a verbális érzelemnyilvánítással nem fukarkodó hároméves kislányom valami magától értetődő természetességgel el nem kezdte mondogatni nekünk, hogy „szeretlek”. Szavai mögött olyan tagadhatatlanul jelen való odaadásról tanúbizonyságot téve, melytől újra és újra – elleplezhetetlenül és rettenetesen érzelgős módon – elolvadok. Így lettünk mi „amerikai” család…
Az idill a kisgyermekes lét dinamikájához hűen nem tartott sokáig, ugyanis a kedves kishölgy ráérzett bátyja heves érzelemmegnyilvánulásainak szórakoztató jellegére, és elkezdett a provokálásából sportot űzni. Az intellektuális elmélyülésre és szenvedélyes indulatkitörésekre egyaránt hajlamos fiam újra és újra kiakad a dolgaiba belekotyogó, belebabráló vagy sokszor csak kissé nehéz felfogással kérdezgető, nálánál sokkal inkább „slow life” tempóban működő húgára. A fölső szintről a játékok nem rendeltetésszerű használatának zajai mellett azóta is gyakran halljuk a teljes átéléssel, kiabálva egymásnak vágott szót: „Utállak!” De egy pillanatig sem vesszük komolyan, mert mi latin temperamentumú, olaszos család vagyunk…
A minap vettünk az Ikeában Family-kártyára sok praktikus, a szellemi-lelki jóllétünket szolgáló tárgyat, melyek az átláthatóságot hivatottak szolgálni kis magyar valóságunkban. És – annak rendje és módja szerint – jól be is húsgolyóztunk a leleményesen gyermekbarát térben. Lezser eleganciával gurultunk haza hatszáz csomaggal a BKV-n. Merthogy mi ilyen skandináv család vagyunk…
Amikor gyermekeimmel nagyobb családi összejövetelre megyünk, olykor Tarr Béla egy kíméletlenül karakteres filmje idéződik meg bennem, hisz tudom, itt és most sötét múltam bizony szükségszerűen találkozni fog küzdelmes jelenemmel – utópiának feltüntetve nap mint nap lelkemben dédelgetett jövő- és énképem. Meghaladni vágyott bevésődéseim, hibás programjaim, rossz gombjaim mind bekapcsolnak, életre kelnek a családi tűzfészekben, mely gyökereket, szárnyakat és személyre szabott batyut is adott. Mindezt valahol nyilván a gyerekek is érzik, ugyanis ilyen alkalmakkor rendre „helyzetbe hoznak”. Indul a féktelen futam, kitör az őrület, borul a sör, dől a program, törik a mécses, szakad a cérna. De nekünk az abszurd drámákhoz mindig volt érzékünk. Mert mi egy ilyen (közép-)kelet-európai család vagyunk.
