Sosem bírtam az érzelgős megnyilvánulásokat, a nagy jeleneteket, a direkt helyzeteket. Ha fotóztak, mindig grimaszoltam, ha jött a filmben a kiszámítható nagy egymásra találás, rosszul voltam. Mindenre volt címkém az amerikai jelzőtől a mesterkélten át az émelyítőig. Mindezzel alaposan körbe is bástyáztam magam mindaddig, míg a verbális érzelemnyilvánítással nem fukarkodó hároméves kislányom valami magától értetődő természetességgel el nem kezdte mondogatni nekünk, hogy „szeretlek”. Szavai mögött olyan tagadhatatlanul jelen való odaadásról tanúbizonyságot téve, melytől újra és újra – elleplezhetetlenül és rettenetesen érzelgős módon – elolvadok. Így lettünk mi „amerikai” család…