Sokszor úgy kallódik a téli szünidő időtlen terében az átlagpolgár, akár a gyökértelen karácsonyfa januárban a kuka mellett. Az igazi ünnepért mindenféle vallási hova- (hova nem) tartozástól függetlenül mindenkinek meg kell küzdenie, ami komoly érzelmi munka, de megéri a fáradságot. Örökzöldek és felejtős karácsonyi kellékek, továbbvitelre érdemes és érdemtelen szokások, gazdagító és gátló ünnepi minták és sablonok – egy ilyen alternatív lista készítésére vállalkozik a cikk.

1. Kritikátlan mintaátvétel, avagy nem biztos, hogy a nagyiék receptje a tuti

Amellett, hogy sokan vannak olyan szerencsések, akik meríthetnek a gyermekkoruk klasszikus ízes-illatos karácsonyaiból, még többen vannak olyanok, akik inkább felejteni igyekeznének azokat. És ehhez nem kell bántalmazott előélet vagy nélkülözés. Elég egy voltaképp jámbor, lecsúszott szülő is. És ha – tegyük fel – egy gyermekkori idillből meg egy gyermekkori nihilből érkező ember alapít családot, meg kell küzdeniük a maguk hagyományaiért. Az egészen eltérő tapasztalatok miatt ugyanis hamis elvárások, elkülönböződés, idegenségérzet férkőzhet közéjük. Ahhoz, hogy a tabletező, ingerárban élő gyermeküknek gyökerei lehessenek, először önmagukat kell gyökérkezelni. Ez a munka nem spórolható meg, és esetenként fájdalmas, de valódi, kiküzdött, értékorientált mintát adhat a gyerekeknek, és ezzel távlatot a jövőnek.

2. Bevált érzéstelenítőink, avagy a jóléti destrukció

Ünnepek idején kevésbé van olyan konkrét alibi, amellyel elhessegethetné ki-ki a maga diszkomfort érzeteit. Szokatlanul, zavarba ejtően összezárt „kötelező ünnepi” tevékenységek vannak, amelyeket sokan felesleges nyűgnek, tehernek élnek meg – ezek önérték jellegét és az általuk megvalósítható valódi együttlétet nem mindenki tudja megélni. A testük-lelkük finom jelzéseit sokan nem veszik figyelembe, akkor reagálnak csak – rendre megkésve –, ha már nagy a baj, a családokban nyilván ezért is gyakoriak az érzelmi szélsőségek ebben az időszakban. 

A jóléti szolgáltatásözönben és ingeráradatban élő, hiányait, űrjeit rendre fogyasztással és egyéb pótcselekvésekkel elleplezni igyekvő ember jól ismeri azt a fajta tétlenséget, mely a céltalansággal és az általános értelmetlenségérzettel rokon. Az ilyen érzetek megelevenedése az ünnepek idején leginkább a kapcsolódás (képességének) hiányát jelzi. Az ember a világból való kizártságát, az önmagába való bezártságát éli ilyenkor, és ebből a szubjektív valóságból nehezen vagy egyáltalán nem kimozdítható.

Ez az erőtlen és irányvesztett állapot pedig melegágya a destruktív irányba fordulásoknak/ferdüléseknek. Nem az abszolút lázadás ősenergiája, hanem valamiféle állandó kielégületlenség és enerváltság jellemzi – lemondás, rálegyintés, szőnyeg alá söprés. Többek között ez az az attitűd, amelytől a magyar lakosság ijesztően nagy százaléka nem tud megszabadulni, és valószínűleg ezért néz karácsonykor honfitársaink igen tekintélyes része rendre a pohár fenekére.

3. Karácsonyi dementorok

Ma már népbetegségnek számít, hogy sokan egyszerűen nem tudnak kikapcsol(ód)ni. A rekreációs kultúra – avagy a szabadidő kreatív eltöltése, a munkaerőt és munkakedvet újraalkotó képesség – fejlesztése alapvető fontosságú volna ahhoz, hogy egy élhetőbb társadalom tagjai lehessünk. Nem minden embertársunk számára nyilvánvaló ugyanis, hogy a saját veszteségei, vélt vagy valós érzetei önmagáról és a világról nem olyan dolgok, amelyeket számon lehet kérni másokon.

Ha mindenki elkezdené házilag gyártani a maga „energiáit”, vagy legalábbis elkezdené megkeresni a maga energiaforrásait, és nem a társához menne értük – mint a Harry Potterben a dementorok –, fenntarthatóbb volna a jókedv, a nyitottság és ezzel párhuzamosan a kollektív (szellemi-lelki) fejlődés. Kiváltképp az ünnepek idején azonban a dementorok kíméletlenül és lesből támadnak. És – ami még érdekesebb – nem is feltétlenül kívülről. Olyan gyengítő, parazita érzések és gondolatok visszatérő támadásait értem ez alatt, melyek újra és újra megjelennek, kísértve szerencsétlen áldozatukat, aki hajlamos ugyanazokat a köröket futni, és önmagát újra és újra – ezúttal karácsonyi vacsoraként – feltálalni. Tudnunk kell, tétje van, mit kezdünk ezekkel a „dementorokkal”, és a mi döntésünk, etetjük-e őket vagy nem. Érdemes tehát folyamatosan ellenőrizni akkutöltöttségi szintünket.

4. Bevett szerepek és alakítások

Kevés olyan ember van, akinél ne sérült volna az ősbizalom, vagy ne szerzett volna olyan sebeket élete során, melyek óvatosságra és távolságtartásra intik. Emellett idehaza virulnak az olyan sztereotípiák, mint a sematikus és szellemtelen férfi-női szerepmintákban gondolkozók, melyek az érzelmek megélését és kifejezésre juttatását például kifejezetten férfiatlannak állítják be. Ez rendkívül káros és mérgező minta, amely közvetve igen sok család életét keseríti meg.

Ha gyengének, sebezhetőnek lenni még az intim térben sem lehet, akkor ez egy irgalmatlan világ. Mindig valamilyen szerepnek megfelelve élni rettenetesen fárasztó, érthető, hogy sokan – „beletörődve sorsukba” – igyekeznek meggyorsítani földi szenvedéseik történetét. Csakhogy ennek a magatartásnak az érett megoldáshoz nem sok köze van…

 5. A fenyőfa gyökerei, az angyal szárnyai

Az ünnepi kényelmetlenség mellett számtalan jel mutat arra, hogy az öngondozásról és önismeretről sokan az égvilágon semmit nem tanultak meg sem otthon, sem az iskolában, de sokszor még olyan közösségekben sem, amelyek (elvileg) szellemi-lelki értékek mentén épültek. Nyilván azért él és virul manapság ilyen mértékben a különböző alternatív lelkisegély-szolgáltatások, terápiák és életreceptek köre, mert nem tudjuk, hányadán állunk a gyökereinkkel és a hagyományainkkal.

A hagyományos lelki gyakorlatok formáitól elidegenedett, de lelki éhségét csillapítani igyekvő ember, még ha keres, sem biztos, hogy talál. Hiába rohangál különböző szakikhoz és önjelölt prófétákhoz, hiába ismerkedik meg újabb és újabb módszerekkel, amíg a szívén nem tudja átengedni az elméleti bölcsességeket, nem fog változni a szemlélete, az élete. A kifelé forduló egyensúlyteremtő igyekezettel csak tovább halmozza függőségeit, holott befelé fordulni voltaképp elég volna csak egyszer úgy istenigazából. És erre tényleg nagyon jó alkalom az év vége.

Ha valaki mélységében megéli a bánatát, elhagyatottságát és tehetetlenségét (amit családban ugyanúgy lehet, mint egyedül), jó esélye lesz élete ajándékait is sorra venni. És nem a jól bevált szegény ént dédelgető receptet követni, hanem önsajnálat helyett az önszeretetet érvényre juttatni – tudatosan keresve rátalálni arra, ami valóban könnyebbséget hoz a léleknek. „A szeretet ünnepének” és egy boldogabb új évnek egész biztos, hogy mérföldköve az egészséges önszeretet.

+1 dimenzió

A decemberi sötétben megnőni látszanak az árnyak, és a szomszédék ablaka jellemzően fényesebb, fája zöldebb. Egyszerre minden nagyon soknak és minden nagyon kevésnek tűnhet. Élesebben kirajzolódnak az ellentmondások, és az ember elevenjébe vágnak. De ha fáj, az már jó jel, akkor van remény és alap a megfordulásra, a pozitív változásra – ami még a vegytisztán kőszívű Ebenezer Scrooge-nak is sikerült.

A karácsony az év végén az időtlenséget, a határtalant szimbolizálja, azt, hogy a hétköznapi mellett – hol csak sejthetően, hol határozottan érezhetően – létezik egy másik dimenzió is. (És nem a négy pálinka utánira gondolok.) Az ünnep eredetileg oda mutat és oda hív, a békesség és boldogság onnan meríthető és a hétköznapokba is átmenthető. Ha valaki erre rátalál, minden külső körülménytől függetlenül mindig lesz mit ünnepelnie.