Vajon hányan gondolnak közülünk jó szívvel a szívükre? Hányan szeretgetik meg az álmukban is éber szervüket gondolatban, és köszönik meg neki a példás munkabírást? Odabentre nem jár elismerés? Pedig – elnézegetve az anatómiai atlaszt – sokkal inkább hús-vér valóságnak tűnik a testi, mint a hétköznapi, sokszor „testetlen”, a zsigeri érzeteket, érzéseket folyton lenyomni akaró, általában középpont és központ nélkül pörgő külső élet.
Szívizom csak egy szervünkben van, a szívben, ahonnan minden kifut, és ahová minden befut. Legfőbb tulajdonsága: a kitartás. És ha belegondolunk: az életben tartás. Ökölnyi méretű, percenként 60-80-szor összehúzódó üreges tömlő. Kap és ad egyszerre. Magának is ad. Nem lázad, nem sztrájkol, teszi a dolgát. Sosem hibázik (hacsak életére nem törnek). Csodálatos szerv – csodálatos szimbólum.
Meglepetésként ért a szakkifejezés, sportszív. És mikor elmagyarázták, mit is jelent, rájöttem, az egyik életcélom, hogy sportszívem legyen. Olyan szív, amely bírja a hirtelen nagy terhelést, olyan szív, amely állhatatosan és „hidegvérrel” pumpál minden körülmények között, olyan szív, amely nem fárad el – „soha”.
Minderről két mozgóképes élményem is igen erősen tudatomba úszott. Egyrészt egy – azt hiszem, szívfájdalom nélkül – kreténnek nevezhető kis horrormese az egykori Nickelodeon gyerekcsatornáról: a kifordított fiú története. (Annyi a story, hogy egy kisfiú nagy lendülettel és nulla félelemérzettel hintázik, és ezt a vakmerő tevékenységet addig folytatja, mígnem átfordul vele a hinta és ő pedig szó szerint kifordul magából. És folytatja az életét, mintha mi sem történt volna…)
A másik pedig egy népszerű szám népszerű videoklipje, melyben egy lány óriási, vérvörös műanyag szívvel járkál a nagyváros forgatagában, és szó szerint kitéve a szívét, várja, hogy az emberek jöjjenek és örüljenek. Áll mosolygón, reménykedve, de persze mindenki elrohan mellette...
A legtöbb embernek fogalma sincs arról, mi az a – a közkommunikációban épp szív(ecské)vel fémjelzett – szeretet. A legrettenetesebb, mikor bebiflázott futamokkal böfögik vissza azt, amit a saját lényükön, lényegükön – talán a szívükön? – valójában át sem engedtek. Ilyennel bárhol, de külön szívfájdalom, hogy mindenféle – elvileg –„spirituális” közegben (beleértve mindenféle hagyományos vallási keretet is) lehet találkozni.
Aki elválasztja magában a „spirituális” életét a hétköznapitól, ha tetszik, a szentet a profántól, annak valami nagyon nincs meg, leginkább szívtájékon. Vagy pontosabb, hogy az ehhez a területhez való hozzáférés, kapcsolódás nincs meg. A szívösvény nem járható út számára, az elméjében futja csak a köröket. Ez a beállítódás mélyebb látását ködbe burkolva nem engedi, hogy közel engedje magához azt a szédítő elevenséget, mely maga az élet, és melynek pulzáló központja épp a szív.
Ha csak egyszer, pillanatokra is lehull a fátyol, és megérint valakit a lét intenzitása, már lesz elég muníciója ahhoz, hogy valódi értelmét lássa a szíve szakadatlan zakatolásának, körülölelje hálával, ahogy a koszorúér, és „szívébe zárja” ezt a tökéletes, precíz kis szerkezetet – egy életre.