Mostanában ritkán önt el a spontán életenergia, mely egykor víg görbe utakat eredményezett, a három gyerek mellett nincs szabad helyiértékem. Az egérút inkább az adott kezelésével, a hozzáállással kapcsolatos. Ha megadom magam esetleges tényezők összejátszásának és nem méltatlankodásra, ellenállásra megy az energiám, mindig elkezd történni az élet.

Bár a rockoperában mindig inkább Koppánynak drukkoltam, kamaszkoromban szimpatizáltam utoljára a jelenlegi „királlyal” és magam is úgy látom, hogy 2022-ben inkább faültetésre és szerényebb, alázatosabb, az élőhelyünket is tiszteletben tartó ünneplésre volna szükség, mégis azon kapom magam, hogy vágyom ünnepelni augusztus 20-át. Gondolatban bejárom a bejáratott útvonalakat, a kitaposott, mégis megunhatatlan budapesti ösvényeket, elképzelem, ahogy a gyerekekkel bevesszük a várat, aztán lenézünk a Dunára, ide-oda csapódunk a mesterségek ünnepén, majd vígan masírozunk az Ízek utcájában, a Margit hídon átkelünk, aztán a rakparton végigsétálva megyünk be ingyenjeggyel az Országházba.

"Különösen alacsony akkutöltöttségi szint" – olvasom a telefon kijelzőjén és belém hasít, hogy mindenkinek kéne egy töltöttségiszint-jelző. 50% alatt már energiatakarékos üzemmódra kéne átállni, mindenféle túltolás helyett befelé fordulni, töltőre kapcsolni. Ez mókuskerékhajtás közben nem egyszerű mutatvány. Ha térerő van is (energiazabáló fekete lyukakkal), nincs, vagyis eltűnni látszik tér-idő. Tágítani kell, amit ugye az eltökélt önfejlesztő nézőpontváltással, új technikák beépítésével érhet el. De csak egy bizonyos (töltöttségi) szint fölött. Alatta marad a fapad. A "zakson". Pont ilyen az idei adventünk.

Az anyai szerephez való viszonyulás meglehetősen ambivalens nem csak a társadalomban, de a családok szintjén is. "Örökölt sorsok”, ismételt minták, nagy (új) mintahiány, nagy verseny, ugyanakkor széles szolgáltatás-választék, végtelenített önkeresés és mindehhez – a régi formájában már egészen biztosan – nincs megtartó közösség. Mibe lehet akkor kapaszkodni?

Bár a Nemzeti Galériában kiállított Vágyott szépség című tárlat képei már messze járnak, a találkozás élménye továbbgyűrűzik a befogadóban, ki nem szűnik meg vágyni a szépségre... 

Arról, hogy semmi nem mindegy...

Az idei lagzijelenlétem mikéntjét híven illusztrálja a következő párbeszéd:

Én: Ne már, lemaradtam a családi fotózásról??!

Kedves rokon: Le, de nem baj, majd odaphotoshopollak!

Javíthatatlan városi (vagy inkább tápos) attitűddel, kevés gyakorlati érzékkel, nagycsaládmenedzsment mellett nem sok hétköznapi zöld sikerélménnyel és egy talpalatnyi kerttel: vissza a természethez.  Alább a "gyökérkezelés" néhány kalandos epizódja.

Az első óra a Balatonra menet általában könnyen elzakatol, a második már döcögősebb, az utolsó félóra irgalmatlan. Az alábbiakban saját élményekre támaszkodva azt vizsgálom, mennyiben éri meg „zöld” vagy legalábbis autómentes családnak lenni a mai Magyarországon, illetve, hogy milyen az általános közhangulat a MÁV-járatokon.