Sokszor hangoztatják nem csak pszichológiai szakemberek, hogy bizonyos élethelyzetekben meg kell tanulnunk segítséget kérni, na de arról keveset beszélnek, mi minden történhet akkor, ha valóban segítséget merünk kérni…

Sok olyan ember van, aki ujjait kevéssé képes a kor ütőerére helyezni, és meghallani azt a finom pulzálást, mely már egész más ritmust ad, mint egykor. Aki beleragad a régi mintába, a régi paradigmába, az még ma sem érzi, hogy például a szexista poénok mennyire leleplezik nem túl magas EQ-szintjét. Kár, hogy annyira érzékenyek és bizonytalanok vagyunk még ennek a – végtére is – normalitásnak a triviálisként kezelésében, hogy az egysejtűek böffentéseit nem csupán egy lesajnáló tekintettel díjazzuk, hanem erőt feszítünk, bizonyítani akarunk – olyan dolgokat veszünk vadul védelmünkbe, melyeknek „egy bizonyos szint fölött” nyilvánvalóan önértéke van.

Házmesterünknek adjunk szép mosolyokat… (Cseh Tamás – Bereményi Géza)

Egy ideje – mióta a gyermekeim állami intézménybe járnak – kezd világossá válni számomra, hogy még ma is Kádár országában élek. Kiemelném, hogy nem a történeti és társadalmi, pláne nem a közéleti és aktuálpolitikai vonatkozás érdekel (ezekhez nem értek), sokkal inkább a kollektív tudattalanban élő folytonosság az akkor és most között. Ez a tudatállapot rendre visszatérő reflexeket, mintázatokat, aha-érzéseket generál, és belengi a köztereket valami furcsa nosztalgiával. Legutóbb a felújított Moszkva – pardon, Széll Kálmán – téren éreztem ezt, ahol egy figura tangóharmonikával játszotta a Besame muchót. Furcsa mód a dallam behívta nekem a Megáll az időt is, bár az égen nem voltak még csillagok. Valami nem változik, nincs új nap alatt – az 56-os villamosra szállva otthonos, meghitt öröm szétáradását éreztem odabent. „Itthon vagyok, itthon vagyok.” 

Rettenetes évnyitók, hamisan harsogott Himnusz, életkedvölő végtelen szavalatok, vagy a „nagy költőnk mondta” frázis a házasságkötő teremben tizedszerre aznap. Kötelező ünneplő, verselemzési módszer, megfelelési kényszer, kritikátlanság, közöny, személytelenség, NAGY SZAVAK, nemzetünk egyre kisebb nagyjai… Ez mind-mind a magyar kultúra. Nagy kérdés, kinek jó ez így, és miért csak alternatív bozótvágó kések alkalmazásával törhet felszínre az általános életöröm, miért kell állandóan keresni-kutatni, manőverezni ahhoz, hogy mindennapjainkat valódi –  szellemi-lelki, „kulturális” – értékek mentén szervezhessük és ennek megfelelően élvezhessük.

Karcag szülészeti osztályára is megérkezett a Mikulás. Zsákjába rakta az összes anyjától elszeparált újszülöttet az osztályról, mindegyikükre „cuki” piros Mikulás-sapkát is húzott. Az újonnan a világba érkezők nyilván mind elnézően, csöndben mosolyogtak a kedves akció közben, és a kattanó vaku sem zavarta őket „mindent anyáért” és „cuki vagyok” jelszavakra. Az ötletgazda és kivitelező leleményes karcagi csecsemősnővérek, kiknek úgy tűnik, kollektív tudattalanja kiütéses győzelmet aratott józan eszük felett, persze nem értik, mi itt a gond, ők csak jót akartak. A helyzet és a szomorú valóság viszont az, hogy merő jóindulatból is lehet emberi méltóságot sérteni.

Kőkemény banyatankosként, feketeöves BKV-amazonként, stréber kupakgyűjtőként, hisztérikus műanyaglögybölőként, a vízkövet ecettel legyőző, a makacs foltok ellen folyékony mosódiót bevető ökobio-háziasszonyként és a moshatópelenka-biznisznek is bedőlt jámbor lélekként írom ezeket a sorokat. Mélyen átérzem és aprópénzre váltani igyekszem az alapeszmét, hogy zsákmányoló, fogyasztásra „determinált” létezőként legalább igyekezzek ne ártani a környezetemnek. Ugyanakkor felhívnám a didaktikus biofarizeusok figyelmét arra, hogy az ember – lévén többdimenziós lény – nem csak fizikai síkon tud műanyagot termelni.

Az elengedés, elmecsöndesítés, a zsigeri reakció átkonvertálásának fontosságára már igen sok fórumon felhívják a figyelmet  a kommunikációs szakemberektől a mindenféle lélekgyógyítókig.  Sokan azonban túlbonyolítják a személyiségünk fejlődése szempontjából létfontosságú konfliktushelyzetek kezelési módjait. Nem kell ide ördögűzés, önmegtagadás, melodráma: elég csak egy kis figyelem. Íme egy egyszerű, de nagyszerű stratégia: