Házmesterünknek adjunk szép mosolyokat… (Cseh Tamás – Bereményi Géza)

Egy ideje – mióta a gyermekeim állami intézménybe járnak – kezd világossá válni számomra, hogy még ma is Kádár országában élek. Kiemelném, hogy nem a történeti és társadalmi, pláne nem a közéleti és aktuálpolitikai vonatkozás érdekel (ezekhez nem értek), sokkal inkább a kollektív tudattalanban élő folytonosság az akkor és most között. Ez a tudatállapot rendre visszatérő reflexeket, mintázatokat, aha-érzéseket generál, és belengi a köztereket valami furcsa nosztalgiával. Legutóbb a felújított Moszkva – pardon, Széll Kálmán – téren éreztem ezt, ahol egy figura tangóharmonikával játszotta a Besame muchót. Furcsa mód a dallam behívta nekem a Megáll az időt is, bár az égen nem voltak még csillagok. Valami nem változik, nincs új nap alatt – az 56-os villamosra szállva otthonos, meghitt öröm szétáradását éreztem odabent. „Itthon vagyok, itthon vagyok.”