Házmesterünknek adjunk szép mosolyokat… (Cseh Tamás – Bereményi Géza)

Egy ideje – mióta a gyermekeim állami intézménybe járnak – kezd világossá válni számomra, hogy még ma is Kádár országában élek. Kiemelném, hogy nem a történeti és társadalmi, pláne nem a közéleti és aktuálpolitikai vonatkozás érdekel (ezekhez nem értek), sokkal inkább a kollektív tudattalanban élő folytonosság az akkor és most között. Ez a tudatállapot rendre visszatérő reflexeket, mintázatokat, aha-érzéseket generál, és belengi a köztereket valami furcsa nosztalgiával. Legutóbb a felújított Moszkva – pardon, Széll Kálmán – téren éreztem ezt, ahol egy figura tangóharmonikával játszotta a Besame muchót. Furcsa mód a dallam behívta nekem a Megáll az időt is, bár az égen nem voltak még csillagok. Valami nem változik, nincs új nap alatt – az 56-os villamosra szállva otthonos, meghitt öröm szétáradását éreztem odabent. „Itthon vagyok, itthon vagyok.” 

A reflektálatlan, magába zárt ember képtelen megállni, hogy a hangos szóra oda ne forduljon, a nagy felhajtásra rá ne bámuljon, saját nyomorát embertársára ne vetítse – változatos formákban. Mióta szintén a gyermekeim jóvoltából megismerhettem közelebbről is az – ebben a korban egészségesnek mondható – akarati ellenállás igen változatos megnyilvánulásait, és (már csökkenő mértékű, de még vitathatatlanul jelen lévő szégyenérzettel) figyelem, hogy a járókelők hogyan reagálnak aktuális performanszainkra, egyre változatosabb válaszokat vagyok képes adni a terheltebb érzelmi szituációkban is a külvilág részvétlenségére, állandó ítélkezésére, rosszindulatára, kárörvendésére vagy egyszerű és egészen általános értetlenségére, szellemi-lelki troll voltára.

Ilyen szempontból a szülővé válás kifejezetten keményítheti és erősítheti a naiv lelkeket. Elszállnak az illúziók, marad a realitás: már megint szigorúan deprimáló hangsúllyal „anyuka” címkével lát majd el az egészségügyi meg a hivatali dolgozó, nem lesz készséges, nem lesz jó szava hozzám – ha mégis, voltaképp indokolatlanul nagy öröm és hála önt el, szinte megilletődöm. A marcona öreg obsitos sosem köszön előre, mindig megvárja, míg odaérek, szigorúan, ellentmondást nem tűrően néz, mint valami csínytevésen kapott rossz gyerekre – már nem rebegek zavartan jónapotot, hanem szótlanul a szemébe nézek. A magának filctollal szemöldököt rajzoló házmesterné kocsonyán lógó szemekkel figyel, alig várja, hogy hibázzak, és megerősítsem sztereotípiáiban és kiereszthesse házmesterné hangját – mosolygok rá, mint a vadalma. A néni a buszon burkoltan is egyre agresszívebb trollá válik, kedvesség álarca alatt egyszemélyes erőszakszervezetként zaklatja intim, az ülésen kisfiammal összesimuló duónkat, és én disztingválni fogok, mert disztingválni kell, holott mennyivel jobb lenne, ha bejáratott trollkezelő paneleket alkalmazva glóriával átallépném mindezt – de még mindig fáj, még mindig nem megy.

Nyilvánvaló, hogy az efféle kívülről érkező ingereket és ingerültségeket egy pillanatig sem kellene senkinek sem magára vennie, hiszen ezek sokszor személyes (és mentehetetlen, mert reflektálatlan) szellemi-lelki szűkösségből vagy épp rendszerszintű problémákból, de mindenképp évtizedes szőnyeg alá söprésekből származnak, s e szőnyegek alól aztán szükségszerűen „előbújnak az alája söpörtek”, a tudatalatti óriás szörnyei, energiaszipkázó dementorok, hiszti- és tehetetlenségkoboldok. És itt zabálnak bennünket nap mint nap – ha hagyjuk nekik.

Azt nem tudom, mennyivel kisimultabbak a hétköznapok nyugaton, annyit tudok, hogy én rettenetesen otthontalanul éreztem magam ott – „németben” –, és emellett úgy éreztem, valamiképp leszedált létezők között tévelygek, sehol egy kedvünkre való önsorsrontó, dionüszoszi figura, csak konstruktív életvezetésrobotok. Itthon legalább temérdek és ki-kitörő az alacsony indulat – ez sokkal inkább életjel. Van anyag, van erő, csak ugye – és ez munkás – transzformálni kellene.

De nyilván a kelet-európai jellegű dekadens szöveg néhányakban ellenérzést kelt. Csak hát ugye, bejön a kérdés – például a bkv-s trollnéni támadásakor – hogy mit is mondjak a gyereknek. „Ezmiez?” Ez kisfiam, a valóság, de nem a jófej nagybácsi. Ennek a néninek – bár almaszerű, madárszemű – arca nincs. Már rég szétfolytak a vonásai, csak árnyéka önmagának, annak, aki egykor lehetett volna. Ez a néni, kisfiam, valahol nagyon el..szúrta. Nézd és olvasd, tanuld meg a jeleket! Dekódold, mert tűpontosan letapogatható, mert rá van írva. És legyen előre gyártott banális szöveged a banális hülyeségre. Mosolyogj iróniával, majd tedd be mondjuk az AC/DC-t max. hangerőn, és rázd a fejed, mintha bólogatnál. Csavard fel a szörnyeket!

De mit várunk a nénitől, ha sok esetben az ún. értelmiségi érzelmi intelligenciája is alulról súrolja a nullát? Ha hiába mondom, nem érti, mert nem érzi, mert erről a tanegységről lemaradt anno. Nyomul és előadja magát. Tolja a beállított mimikájú arcát. Ha fogalmazni tud is valamennyire, az árnyalatokat nem érzi. Dobozai meg címkéi vannak, szellemi-lelki rugalmassága nincsen. Ha szembesíteni próbálod, lefagy a rendszer, vagy kiselőadást kapsz arról, ami a téma szempontjából tökéletesen marginális. Biztos összefügg az egykornemvolt gyerekszobával is, aztán meg a túl nagyra értékelt tanultakkal: meg volt róla győződve, ha addig nyomja lefelé magában kétes kilétű tartalmait, és ír köréjük virágnyelvet, míg már nem érzi őket, akkor azok már nem is lesznek. Csakhogy ez nem így működik. Mert nem ilyen a természete.

Azt mondom, kisfiam, barátkozz meg a kellemetlen, kívülről érkező behatásokkal és ezek ekhóival. Na meg a továbbörökített mindenféle benső  szörnyszerzetekkel.  Mindannyiunknak jutott belőlük egy zsákkal. Szokd meg jelenlétüket, gyanakodj, ha tovatűnnek, de ne dimenzionáld túl őket! És ha támadnak a – z alacsonyan szálló vagy épp magasan kvalifikált – trollok, józan eszedre hallgass és hívj be tudatodba olyan figurákat, mint a Tüskevárban pipázó Matula, a Kőbánya bluest visító Deák Bill Gyula, meg a tíz év múlva már egészen biztos full rock&roll arc „anyuka”!