A valóság átírása, a világról alkotott fiktív vélekedések éltetése, az érzelmi szubjektivitás, a másik emberre, a világ dolgaira történő „vetítés” – kinek milyen mértékben, de – a „paradicsomi létállapot” elvesztése után alapértelmezés az itteni kondíciók között. Az álhírek, téveszmék és tévképzetek világában nem nehéz elveszni. És aztán rendre jön a nagy bumm/krakk/paff: találkozás a valósággal. Szükségszerűség vagy irgalmatlan beavatás? Fal vagy ablak? Az elkövetkezőkben ezeknek a kérdéseknek a nyomába eredek.

 Ha volt már olyan kapcsolatunk, melyben érezhetően nem tudtuk adni önmagunkat, és jelentős erőfeszítések és energiaveszteségek által próbáltuk kifejezésre juttatni egy-egy gondolatunkat vagy értelmezni a másik egy-egy mondatát, már megsejthettük, hogy a kommunikációs ketreceken túl az egyéni igazságoknál sokkal tágasabb perspektíva húzódik. Ha erről nem vagyunk hajlandóak tudomást venni, permanens frusztráció lesz osztályrészünk. A másikhoz való közvetlen kapcsolódásért, a találkozásért, úgy tűnik, újra és újra meg kell küzdeni. Az extrovertált „valósítsd meg önmagad” szlogen néhány kivitelezési nehézséget azért elhallgat, a „valósítsd meg” előtt ugyanis meg kellene tenni még néhány befelé vezető lépést is.

Az önismeret útja nem all inclusive út, meglehetősen kényelmetlen és kellemetlen tud lenni. Van, aki rá sem lép, lecövekel egy bemagolt életfilozófia, automatikusan átvett gondolati sémahalmaz mellett, és azt szajkózza egész életében megspórolva egy apróságot: a bensővé tételt. A magasan kvalifikált, intellektuális védőbástyák mögé bújó emberek még inkább hajlamosak az ilyesmire, és még kevésbé menthetőek. A jól begyakorolt szerepek sokszor csak a nagy élethazugságok, önáltatások elkendőzésére alkalmasak, fejlődésre, továbblépésre, emelkedésre nem.

Hogy hány burkot, védőfalat vonunk magunk köré vagy von körénk a környezetünk, hány (dioptriás) szemüveget tolunk az orrunkra, az igen összetett kérdés. Alkati és családi meghatározottságai vannak, függ a bennünket ért ingerek mennyiségétől és minőségétől és persze az érzékenységünktől, nyitottságunktól is.

Ha valaki élethosszig tartó tanulásként fogja fel az életét, könnyebb dolga lesz, mint annak, aki a boldogságot egyre csak várja, de nem munkálja. Végtelen számú elcsépelt meg frappáns idézet született már a témában. (Van néhány olyan ismerősöm a közösségi médiában, aki kifejezetten erre specializálódott, és egy-kettővel néha tényleg „betalál”.) Ez azért lehet, mert könnyen elfelejtjük ezeket az alapigazságokat. Úgy tűnik, folyamatosan, sőt notóriusan kell ismételgetni őket – leginkább az optimizmust még csak tanulóknak. És hát valljuk be, a közép-kelet-európai emberek többsége ilyen.

Van abban igazság, hogy a sikeres emberek tényleg nem a múltbeli sérelmeiken rugóznak, inkább mennek tovább; van abban igazság, hogy ha ugyanazt ismételgeted, akkor nem logikus, hogy változást vársz; és van igazság abban is, hogy a címkézéssel és ítélkezéssel elsősorban magadnak ártasz. Merthogy attitűd kérdése, mit kezdek a kudarcaimmal, gyengeségeimmel, fogyatékosságaimmal, van-e öniróniám, van-e bizalmam odaföntre, tudok-e hinni abban, hogy ha el is szúrtam, rendbe tudom hozni, van ható- és gyógyítóerőm, és képes vagyok megtenni az első lépéseket.

Elég sok jel mutat arra, hogy ha az ember el is menekül, mert meg akarja spórolni a szembesülést bizonyos dolgokkal, más oldalról, másképp, de „kapja majd az ívet”, és ha nem kezdi el magát rendbe tenni, semmi nem lesz rendben körülötte. Elég sokan nem szeretnék ezt tudomásul venni. Jó hír: lehetséges a változás. Rossz hír: ehhez változ(tat)ni kell. A képlet egyszerű, a valóság viszont, úgy tűnik, nem az. Gondoljunk csak a környezettudatosságra, a hétköznapi szokásformálásra, a gondolkodásmód, a kommunikációs stílus csiszolására.

A látásra és belátásra való képtelenség, az önámítás, a hitegetés, a kritikátlan elfogadás, az érzelmi manipulációnak, a tömeghatásnak való engedés, a behódolás – a hétköznapi kis korrupciók csak azért viselhetőek, mert már jól begyakoroltuk a lelkiismeret-tompítók alkalmazását, meg a felelősség áthárítását. Ezek a kötelező társadalmi álarcosbálban ideig-óráig működtethetők, de van egy terület, ahol használhatatlanok és hatástalanok. Ha valaki megindul arra, és a görbe tükrökből rávigyorgó torz képek látását képes állni – ha csak egy-egy pillanatra is, de –, jó eséllyel beléphet a valóság meglátásának, az illúzióvesztésnek az „üdvös” állapotába.

Néha tényleg érdemes a gyermeki mellett lángoló kamaszlelkünket is megkérdezni, rendben van-e egy-egy elképzelésünk, gondolatunk, helyünkön vagyunk-e, vagy egész mást akartunk egykor. A Rossz versek című filmben is valami ilyesmiről van szó: a szemébe tudsz-e még nézni annak a gyereknek és annak a kamasznak, aki egykor voltál? Ha igen, akkor a helyeden vagy, önazonos vagy, ha nem, akkor sürgősen fordulj meg, térj „magadhoz”! Mércének ez jó.

Az illúzió ezek alapján tehát a valóság átfestésének egy olyan öncélú, önvédő gyakorlata, amely voltaképp saját romlásunkhoz vezet. És ha nem esik le a tantusz meg a szemünkről a hályog, sikeresen konzerválhatunk is magunknál egy megrekedt szellemi-lelki állapotot. A megrekedtség jellemzője a nyitottság teljes hiánya – kifelé és fölfelé egyaránt. Ennek vannak föltűnőbb, de látensebb formái is, ez utóbbi a veszélyesebb. Ilyen módon a nagyon kontúros identitású, nagyon tudom, ki vagyok emberek sokszor sokkal kevésbé tudják, mi van, mint akik vállaltan felemelik és széttárják a kezüket. Aztán – kézmosás helyett – fogják, és a kezükbe veszik az életüket.