Aki úgy néz a tükörbe, hogy az van, amit lát, rövidlátó. Esztétikás bölcsész szemüveg nélkül is érezhető, hogy a szép a puszta érzéki látványnál rejtélyesebb dolog. És nem is önmagáról, hanem valami sokkal nagyszerűbbről ad hírt. „A szép” csak az első, a vágykeltő, hívó jelenség, mely aztán az embert valószínűtlenül szép tájakra vezetheti, olyan tájakra, ahol már egész biztos, hogy nem kísér(t)i önnön korlátolt test- és tükörképe…
„Ez az arc szép.
De csak fénylik.
Képtelen ragyogásra.
A fény fölület.
A ragyogás mélység.”
(Vasadi Péter)
„Egy nagyon szép nő könnyen elhiszi tükörképének, hogy ez ő.
A csúnya nő tudja, hogy ez nem ő.”
(Simone Weil)
Két idézetet hoztam, egy költő és egy filozófus tollából. Ennél tömörebben és érzékletesebben aligha lehet kifejezni a szépség lényegét, ugyanakkor talán mégis megéri elidőzni a jelenségnél – már csak esztétikai örömök halmozásának hátsó szándékával is.
Ki ne találkozott volna olyan emberrel, aki első pillantásra nem tűnt szépnek, de ahogy egyre jobban megismerte őt, egyre szebbnek tűnt? Ez azért „szép”. Az viszont nem, hogy az előnyös külsejű egyének általában – csak a külsejük miatt – jobb benyomást keltenek. Szocializációjuk folyamán erre sokan már korán ráéreznek, és számítóvá lesznek: szépségük köpönyegébe ügyesen belebugyolálják apró hitványságaikat. Az ilyen emberek azok, akikre nem lehet haragudni, az angyaliak, a "cukik" vagy épp az elérhetetlenek, a pórnép fölött álló „tökéletesek”.
De: ne higgyen senki a szemének! A legszebb arc is halott, ha nincs mögötte igazi életöröm, a legtökéletesebb test is jéghideg, ha odabent nem ég a benső tűz. Vajon hogyan tehetünk szert a megkülönböztetés képességére akkor, amikor a szépség ugyanúgy lehet földöntúli nyom, mint olcsó szemfényvesztés?
Ha van valami, amit szintén kötelezővé tennék az iskolában, az az egészséges ön-, illetve testképtudatot megalapozó interdiszciplináris foglalkozás lenne osztályfőnöki óra keretében. Bár ugye ehhez is szükséges volna a láthatón túlira irányuló kíváncsiság felkeltése – korántsem vagyok róla meggyőződve, hogy kötelező hittan vagy etika órák formájában mindez megvalósítható.
A kamaszok énkeresésében természetes a test túlzott kritikája, a másokéval való folyamatos összehasonlítgatása, de fiatal felnőttkorban már illene a test elfogadásának és szeretésének fázisába lépni, ismerve annak határait, lehetőségeit, erősségeit és gyengéit, és ennek megfelelően kellő odafigyeléssel és alázattal ápolni, karbantartani azt.
A látvány rabjai, a szép külcsín mindenhatóságát hirdető és élő emberek némi antropológiai képzésre szorulnának, hogy esélyük legyen realizálni, valójában nem „egydés” lények. A problémát lényegében megoldja a mulandó élet: a test öregedésével, elgyengülésével párhuzamosan rákényszerülnek a reflexióra, illetve a mélyebb fúrásokra.
Mindazonáltal ez nem egy „testnegatív” bejegyzés: a voltaképp minden ízében bámulatos testi létezést nem kívánja lefokozni vagy relativizálni, csupán szükségesnek tartja megvillantani a testet igazán elevenné tevő benső (szellemi-lelki) erő fontosságát a szépség tárgyalásakor. Szükségesnek tartja a szép manipulatív illúziókeltésének módszeres leleplezését ott, ahol az égadta világon semmi szép nincs.
A valódi szépség, a benső ragyogás fénybe hívja azt is, akinek kinyilvánítja magát. Amikor ilyennel találkozunk, ha pillanatokra is, de bennünk is felragyog az örök egy, amelyből minden szépség született. Ha nem is kapunk glóriát, de visszük és adjuk tovább azt a fénysugarat, amelyet egy ilyen találkozás alkalmával begyűjtünk. Ha pedig csak neonfény, csillámtetkó és nárciszok gyöngén pislákoló önfénye(zése) világít, vegyünk nyugodtan a káros sugaraktól védő napszemüveget.
