Valamiért (amit 15ezerszer kértem már) korholom a fiam, mire ő: „Anya, úgy beszélsz velem, mint a Vilma a Frédivel!” A lányommal általában a tempókülönbségünk okoz összeütközést, van, hogy (miután felszámoltam a reggeli őskáoszt, összeszedtem három váltás ruhát és fölsegítettem min.2 kabát+overált) már nem bírom cérnával, és mondjuk kérem, ne legyen csiga. Ő higgadt lelki nyugalommal közli, miközben alfaállapotban húzza a csizmáját, hogy az a csiga, aki mondja. Kb. ilyenkor dobja be a baba a szemüveg/maszklecibáló figurát…
***
Túl a napi kötelező idegösszeomláson – többek között az "Anya, nézd, levágtam a Blanka haját!"-felkiáltás után – már pókerarccal sütöm a palacsintát, nem törődve a gyerekek napi finomítottcukor-bevitelével sem. Azért annyi még van bennem, hogy megvillantsam a palafeldobó mutatványt, amelyet rendre nagy ováció kísér. De azt is elhibázom – nagy röhögés. Burnoutolva folytatom a monoton tevékenységet, mire a fiam közli, milyen jó most a hangulat, kint hideg, bent ez a barátságos fény és anya palacsintát süt…
***
Szokás szerint Godot-ra várok. Lassan nyolc, üt az óra, after eight csak csokiban. Nekem dupla jár, nem csak, mert megérdemlem, hanem mert itt és most a lét a tét. A kicsi rajtam lóg, nyafog, ha közelítünk a hangos mélytengeri búvárokhoz megvidámodik, én – látva a fürdőkádból kifröcskölődött víz mennyiségét – megszomorodom. Mikor a hableányom megjegyzi: „Apa azt mondta, már úszóméretben vagyok” (vagyis mehet majd a bátyjával a BVSC-be), azért vigyorgok. A Tilos Rádióból valami teljesen kretén gyerekhorror szól – ez sem lesz az esti rituálé része. Felmosórongyként fogadom az üdvrivalgások közepette érkezőt, aki persze csak azért késik, mert „miértünk hajt, hogy mindenünk meglegyen”.
