Valamiért (amit 15ezerszer kértem már) korholom a fiam, mire ő: „Anya, úgy beszélsz velem, mint a Vilma a Frédivel!” A lányommal általában a tempókülönbségünk okoz összeütközést, van, hogy (miután felszámoltam a reggeli őskáoszt, összeszedtem három váltás ruhát és fölsegítettem min.2 kabát+overált) már nem bírom cérnával, és mondjuk kérem, ne legyen csiga. Ő higgadt lelki nyugalommal közli, miközben alfaállapotban húzza a csizmáját, hogy az a csiga, aki mondja. Kb. ilyenkor dobja be a baba a szemüveg/maszklecibáló figurát…

***

Megvan a kívülről szuggerált „tisztátalan vagyok”-érzet, és a mozdulat, ahogy hazaérve profi amerikai kosárlabdázókat megszégyenítő elszántsággal zsákolod a levetett ruhákat a mosógépdobba? Aztán a zuhany alatt ereszted magadra a vírusölő forró vizet, és próbálod leengedni a lefolyón az összes parád, szeretteid hisztérikus féltését, a mögötted álló napi gerillaakciók abszurditásait, a magad kicsinyességét, hitetlenségét, a szívedhez újra csak közel engedett kétség szárnytörő valóságosságát? Aztán kilépsz és keresed a kapaszkodót, az ismerős tevékenységek otthonosságát, a kapcsolódás lehetőségeit, laza magad. Eszedbe jut, hogy elvileg van humorérzéked, meg ismered a könnyedséget. És van bátorságod odahagyni maszkod, lefagyott Sikoly-arcod, és elindulni a benső erőforrások felé a D-vitamin mellett nem kevés mondjuk úgy, leszamilesz-tablettát leküldve...