Megvan a kívülről szuggerált „tisztátalan vagyok”-érzet, és a mozdulat, ahogy hazaérve profi amerikai kosárlabdázókat megszégyenítő elszántsággal zsákolod a levetett ruhákat a mosógépdobba? Aztán a zuhany alatt ereszted magadra a vírusölő forró vizet, és próbálod leengedni a lefolyón az összes parád, szeretteid hisztérikus féltését, a mögötted álló napi gerillaakciók abszurditásait, a magad kicsinyességét, hitetlenségét, a szívedhez újra csak közel engedett kétség szárnytörő valóságosságát? Aztán kilépsz és keresed a kapaszkodót, az ismerős tevékenységek otthonosságát, a kapcsolódás lehetőségeit, laza magad. Eszedbe jut, hogy elvileg van humorérzéked, meg ismered a könnyedséget. És van bátorságod odahagyni maszkod, lefagyott Sikoly-arcod, és elindulni a benső erőforrások felé a D-vitamin mellett nem kevés mondjuk úgy, leszamilesz-tablettát leküldve...

„Sohase láttam ilyen időt…” énekli Cseh Tamás. Saját bőrünkön érezzük a „kairoszt”, mely minden eddig megszokottat felülír, köztük napi, magunkért-aggodalmainkat is. Az „én” helyett a „mi”, a „bennem” helyett a „köztünk” kerül előtérbe. Barátkozom a bizonytalannal, a tökéletlen, félkész és rendetlen már régóta barátom, mert potenciálisan érzem benne a növekvőt, a megvalósulni vágyót, a megelevenedő életet...

Ezen a képen egy elégedett, önbizalomban, jövő iránti nyitottságban és örömteli várakozásban fürdőző nőt láthatunk. A kép egy jóléti helyszínen készült, távol a világ zajától. A hegy tetejéről azonban mindig le kell ereszkedni: az utazás véget ért, hazaérve – épp 33. születésnapján – aggasztó hírekkel szembesült a külvilági ingerektől jólesőn eltávolodó. A leglélekfárasztóbb és legelidegenítőbb tevékenység a bénító félelem, önköreink kőhordalékának sziszifuszi görgetése. A legmegnyugtatóbb, a legéletigenlőbb az otthonos tevés-vevés, az önfeledt belemerülés.