„Sohase láttam ilyen időt…” énekli Cseh Tamás. Saját bőrünkön érezzük a „kairoszt”, mely minden eddig megszokottat felülír, köztük napi, magunkért-aggodalmainkat is. Az „én” helyett a „mi”, a „bennem” helyett a „köztünk” kerül előtérbe. Barátkozom a bizonytalannal, a tökéletlen, félkész és rendetlen már régóta barátom, mert potenciálisan érzem benne a növekvőt, a megvalósulni vágyót, a megelevenedő életet...

A gyerekekkel épp Nemes Nagy Ágnes keleti mesekönyvét, az Aranyaecsetet olvassuk. Erre van szükség, ezt kell most elővenni a legbensőbb spájzokból, a képzelet szálfái közülről: egy épp a mi kezünkbe illő varázspálcát, ecsetet, fakanalat, amely életre kelti azokat benső, izzó képeket, melyek valódi mélységet és szépséget adnak a hétköznapoknak, melyekért valóban érdemes csinálni. A mozgástér jelenleg korlátozott, az emberi „tevés-vevés” tere azonban végtelen, és ez a tér hívogat most elemi erővel. Egyfajta sötétbe ugrásra, önátadásra, önmeghaladásra. És lám, mindez milyen szépen analógiába állítható magával a szül(et)ésre, az életet adásra, fogadásra készüléssel is.

Várandósságom kilencedik hónapjában elkezdett recsegni-ropogni a rendszer, elkezdtek dőlni a megszokott szabályok, földrengés van – ha az ember befelé figyel, ebben a dinamikus változásban is egységben érezheti magát, és egységével ellentarthat minden lelkeket rabságban tartani igyekvő erőnek.

 A kismama csöndes, de fajsúlyos harcos. Két lábbal áll a földön, melybe gyökerezik, mely tartja, táplálja egyre növekvő, terebélyesedő (család)fáját.

Szépen, csöndben, észrevétlenül kivirágzott kertünkben a barackfa. Micsoda ígéret! Kipattan, kibomlik, megnyílik – szemet gyönyörködtető, lelket simogató valóságával biztat. Mielőtt terem, táplál, magából ad.