Egy mélyökológiai műhely élményeiről is tudósítottam nemrég. A műhelymunka egyik alapszabálya volt, hogy a csoporton belül maradjon minden, ami ott a személyes megnyilatkozások során elhangzik. Ez nyilvánvaló, ugye, bár teljesen ártatlanul, puszta lelkes megosztani vágyásból is meg lehet szegni ezt a szabályt, a „műhelytitkok” felismeréséhez ugyanis érzék kell, mely jó hír, finomhangolható.  A másik alapvetés a mienknél – szellemi-lelki értelemben – sokkal fejlettebb egykori indián törzsi kultúrából ered: beszélj a szívedből és hallgass a szívedből!

Vagyis – fűzöm tovább – a csoport tagja legyen (szó szerint) szíves, és tisztelje meg társait azzal, hogy elmepörgését körön kívül hagyja, egófutamaitól társait megkíméli. Mert nem a véleményére, az okoskodására, a viselkedésére, a neki státuszt, előnyöket, önigazolást hozó maskarájára van szükség, hanem a jelenlétére. Ez az egyedüli érvényes módja annak, hogy – buberi paradigmával élve –: „én” és „te” találkozni tudjon, bele kell ülnie/állnia a körbe, a „mi”-be. Ha előre kigondolt szöveget mondasz, öncélúan monológot adsz elő, nem adod magad. Ha csak kérdéseket teszel föl és – gyakran prekoncepcióval – válaszokat vársz, az inkább az interjú műfaja, nem a találkozásé, megint csak nem magad adod. Ha nem tudsz elvonatkoztatni attól, hogy milyennek tűnsz, mi zajlik benned, mit akarsz megoldani stb., bezáródsz, és megfosztod a találkozás lehetőségétől nem csak magadat, hanem a másikat is. Fontos, hogy nem visszavonnia kell magát az embernek, hanem le kell nyúlnia bensőbb magáért. Tehát munkát kell végeznie azelőtt, hogy megszólalna, lehet ez is hasonló, mint a „3-ig számolok” indulatkezelős aranyszabály.

Ha magad, vagyis a jelenléted adod egy társaságban, akkor megadod a módját az együttlétnek, megadod a lehetőségét a valódi találkozásnak. A szavak mélyről érkeznek, felfakadnak, kikívánkoznak, szó szót követ mindenféle önérvényesítő szándék vagy megfelelési kényszer nélkül. Flowba kerülnek a résztvevők, önálló életre kel a kör és Te benne tartod magad és tartod a teret is másoknak. Tudod a helyed, helyeden vagy, helyén van minden szavad, nem kell magyarázni, korrigálni, pontos és fókuszált vagy. Jó arányérzékkel találod el mondandód hangvételét, hosszát, szókészletét. Ugyanakkor a spontán születő szavak mellett ugyanúgy helye van a spontán beálló csendnek, melyben mindannyian megpihenhettek. Egy ilyen körbe lépni, találkozásnak rész(es)e lenni mindig töltő, sokáig elkísérő élmény. Ha mást érzel, legyen gyanús és vizsgáld meg – kívül-belül – a körödet. Lehet, neked vagy a társadnak dolga van még odabent, a belső tipiben mielőtt a tűz köré telepedik. Ha félelmet, fájdalmat, bizalmatlanságot találsz odabent, amellett, hogy bátran kérd a Nagyfőnöktől a bátor indián szívet, gyakorlótársakat is kereshetsz, merthogy a sebezhetőség fölvállalása egy olyan dolog, amit tanulni lehet. Ha ezt az önismereti munkát elvégzed, ha a békepipát elszívod magaddal, bizton kevesebb feléd tomahawkot rázó haragosod lesz és legalább egy tollal több ékesíti majd fejdíszedet, amelyet büszke tartással, ugyanakkor a kör felé elkötelezett alázattal viselhetsz.