Sosem tudtam „jajúgy” élvezni a strandot, mindig úgy éreztem, a sör-lángos-palacsinta, a műanyag felfújható állatok és társaik a leghívebb bizonyítékai annak, hogy az ember nem tud mit kezdeni a szabadságával. Nem tud mit kezdeni vele, szorong tőle, ezért igyekszik benépesíteni mindenféle haszontalan fogyasztási cikkel, időelütő alkalmatossággal, telítettségérzet-fokozó szerrel.

Aki megtanult már egyedül lenni, azt tudja odahagyni a parti műanyagtengert és ráúszni az igazira, bemerészkedni a mélyére, időtlen ringatózni, eggyé válni vízzel, földdel, éggel. Az tudja beinni, magába szívni a nyarat, aki mer kiüresedni, meri félig üresen hagyni a bambis poharát, meri olvadni hagyni a jeget, lefolyni homlokáról a verejtékcseppet, homokba fúródni a lábujjakat és beleállni teljes mellszélességgel, derékbőséggel a jelen (nyár)időbe.

A kérdő-és felkiáltójelek ugyanúgy ott vannak pihenéskor, csak haladó szinten már lábjegyzetben. Listák és pipák helyett a hárompontok gyűlnek. A gondok-gondolatok, akár a vízgyűrűk, megjelennek-terjednek-tovatűnnek. Az élmény mélységét és tartósságát a belemenés bátorsága adja. Az viszi át a partra a tengerérzést, az megy haza nádihegedűvel, aki csöndben, föloldódott körvonalakkal fülel és a tömegstrandnyomásnak nem ül fel.