Nagyon jól esett (így is, úgy is) az előző heti "özönvíz".

Mintha lassított volna az időn. Az nem elfolyt, hanem inkább egybegyűlt, akár esővíz-tartályban az eső.

Ott megállt, megállított – időt adott. Átmenetet biztosított. Még ha egykedvű is, de finom, figyelmes, tapintatos volt.

Így nem csak úgy berobban és elsodor a nyár, hanem mintha érkezésének nyitánya lenne. Befelé fordító, magába néző, összegző-feldolgozó, hullámmal elsimító, hűsítő, lassító bevezetés. Talán valamiféle jel az égből, hogy eddig ez volt, most valami más érkezik. Készülésre, tisztulásra hív. Arra, hogy ami fáj, sírd ki, ami nem szolgál, engedd elfolyni, amitől félsz, azt merd meglátni, ahogy tócsatükörben az arcod.

A városi ember gumicsizmahúzása komolyanvehetetlen. Fontoskodó ál-önvédelem, na meg a lábmosástól való páni félelem. Ennél röhejesebb már csak az esernyő mint objektum, amely eredendően anarchista eszköz. Úgy tágítja a tered, hogy közben le is zárja azt, burokba, burába zár, hogy ne láss, ne hallj, ne érezz. Arra tanít, hogy meghúzd magad, közben azért helyezkedj pont olyan manőverekkel és érzékenységgel, mint a többiek…

Egyszer még a régi Kertem nevű szórakozóhelyről hazafelé tartva nagyon eláztunk (így is, úgy is).

Nem volt nálunk semmi.  Nagyon-nagyon jólesett.

(…)