A "hajnali részegség" az az áldott szakasza a napnak, amikor még nem éber a legnagyobb teljesítményű, félelmetes gépezet a maga bejáratott útvonalaival, útvesztőivel, tudatosság- és becsületsüllyesztőivel. Ha az ébresztőm nem csak mobil, hanem a benső óra is kukorékol, nincs elhalasztás meg szundira állítás, van ellenben kiállás (a térbe, vagyis a kertbe) és gyakorlás.

Kedvencem a napüdvözlet.

A kiinduló helyzet a térdelés. Ez ideális esetben a Nagy Egészhez való viszonyulást is jól leképező alapállás, melyet aztán a nap során – rendre önköreiben vergődve – hajlamos az ember alaposan elfelejteni.

Aztán jön az ég felé nyúlás, nyújtózás. Ez is egy olyan gesztus, melyet napközben is érdemes volna olykor elővenni.

Majd következik a domborítás – végre nem teljesítményorientáltan.

Aztán a meghajlásra vagy leborulásra emlékeztető nyújtó póz, mikor a homlok a földhöz ér, a kézujjak pedig a földhöz tapadnak – végre „tíz ujjal a valóságban”.

Jön a lefelé néző kutya pozíció – hiába, „le kell menni kutyába”.

Majd újra borulás, gerincfelhúzás, ég felé nyúlás és térdelő ülés.

Mindezt áramolva kellene végezni, de az én mozdulataim még nagyon szakaszosak, bennük a kezdő napüdvözlő ügyefogyott igyekezete. A test tanult tehetetlensége, kényeskedése, idegenkedése attól, amiből vétetett.

Meg a lélek minduntalan testelhagyó kedve, fegyelmezetlenkedése, testvérkereső verdesése.

Végül a bölcs szellem (be)intése:

„Akármint ragyogjon a nap, de csak nem lát a vak.”