Minden nap meg kell nyitnia az embernek magában az „oprendszert” a további tevékenységekhez, ez a lépés kihagyhatatlan, e nélkül nem működik. Megnyitod, és aztán a használni kívánt – általad választott! – programokat futtatod.  

De olykor ez az első rutinmozdulat is nehézkes. Ha nem elég éber az egyén, már reggel megkörnyékezik az árnyak és a fejére szállnak. És megvillantják a keserítő a „sziszifuszi” aspektust, a sokszor lesből támadó „destruktív hajlamot”, a meghaladni vágyott „sajátértetlenséget”, mely az emberbe beoltva van. És úgy tűnik, ez ellen nincs vakcina, illetve az antitesteket mindenki csak saját maga állíthatja elő: személyre szabottan.

Minden egyes nap el kell ismételnem magamnak, mit kezdtem már el, mit folytatok, és melyik irányba tartok. Ahhoz, hogy eredményesnek, távlatosnak érezzem magam voltaképp minden nap le kell győznöm magam. Már jobban értem a napi megtérés szükségességét hirdető, az ördöghöz tintatartót vágó, íróasztala fájába megkereszteltségét, vagyis megtartottságát belevéső Luther Mártont. Persze én ennél jelenleg sokkal földibb dolgokat kívánok rögzíteni, hogy juthassak magammal valamire, A-ból B-be, lépésről lépésre.

A múltkor kérdezte egy inspiráló női előadó közösségi oldalán párbeszédbe hívón, hogy olvasóinak mi a legnagyobb félelme. Magam is meglepődtem, milyen hamar artikulálódott (de le nem íródott) a válaszom: a legnagyobb félelmem, hogy úgy maradok, ahogy vagyok...

Ennek a mélyén nem az önnön szerethetőség megkérdőjelezése áll, sokkal inkább valami (és ez talán a föntebb emlegetett beoltottság ellenpárja) mélységesen belénk ültetett vágy a tovább-, a túllépésre, valami magasabb teljesség megtalálására.

(...)

Ezzel a konyhafilozófus emlékeztető körrel már olajozottan fut "operációs rendszerem", és magam is a napi teendők után, boldog földönfutóként…