Kezdetben – pár minden maradék kiküzdött, létértelmesség-érzetet száműző párbeszéd után – csak sötétedés után jártunk játszótérre. A gyermekfoglalkoztató programok színvonalával sem volt szerencsénk eleinte, meglepő volt konstatálnom például, ahogy – más anyukákkal és csemetéikkel egyetemben – egy szappanbuborékokkal és különböző affektált állathangokkal sűrűn telefújt térben ülök, passzív befogadóként, illetve elszenvedőként. Ezt az esetet szimbolikusnak éreztem. Elhatároztam, gyermekem egészséges mentális fejlődése és a magam idegállapota érdekében messzire kerülni fogom a hasonló alkalmakat. Az elkerülő hadművelet túlontúl is jól sikerült, ebből az ellenattitűdből tehát – ezúttal gyermekem szociális fejlődése érdekében – valamiféle kompromisszum felé kellett hajlanom, tovább kerestem. A keresés a baba-mama fogyasztói hiper(market)térben viszont heroikus vállalkozásnak bizonyult…
Amikor megérkeztünk a közösségi házba, odajött, megkérdezte, melyik foglalkozásra jöttünk, majd a választ a következő mondattal nyugtázta: „Helyes.” Még álltam ott egy darabig, és azon gondolkodtam, hogy ezek szerint, amennyiben otthon maradtunk volna, vagy más foglalkozásra, esetleg csak sétálni mentünk volna, nyilván helytelenül jártunk volna el. Még szerencse, hogy így döntöttünk…
Persze vannak szívderítő találkozások is. Nemrégiben a Kapcsolódó Nevelés Egyesület nevű „anyapesztráló” szervezet egy türelemterm(el)ő workshopján vettem részt. Az amerikai „Hand in Hand Parenting” szervezet támogatásával működő civil egyesület drámapedagógiai módszert használ, és a negatív érzelmek megélésének fontosságára hívja fel a figyelmet a gyermeknevelés kapcsán, illetve azok hatékony és konstruktív kezeléséhez nyújt gyakorlatias, a hétköznapokban alkalmazható segédeszközöket.
Rengeteget nevettem, pedig igen kifacsart állapotban mentem. Valódi „sorstársakra” találtam, a sorsközösséget nem az adta, hogy neked is meg nekem is van gyerekem – ez még önmagában nem jelent semmit. Itt végre olyan anyákkal beszélgethettem, akik álarc nélkül vallottak magukról és hétköznapjaikról, és az olykor nyers őszinteség, az egyes konkrét szituációk abszurditásának illusztratív érzékeltetése adta a helyzet komikumát. A másik – ítélkezés nélküli – meghallgatása és a magad puttonyának lélekkönnyítő kirázása megtisztító hatású. És ezt a módszert – meghallgatás – ajánlják heti rendszerességgel egy állandó párral alkalmazni a hosszú távú stresszkezelés vagy, mondhatjuk, pozitív attitűdformálás érdekében.
A kapcsolódó nevelés véleményem szerint nagyban túlmutat a kötődő nevelés elvein és retorikáján is. Elnézést kérek a csapból is folyó kötődő nevelés híveitől, de szerintem mostanra az esszenciális – egyébként kb. három mondatban összefoglalható, a babát testközelben szállító, altató és tápláló – alapelvnek kialakult egy szellemi értelemben közveszélyes retorikája. Ha már mindenki pszichologizálni kezd, akkor baj van. A kapcsolódó nevelés módszerében az a rendkívül szimpatikus, hogy egyrészt hiányzik belőle az érzelmi manipuláció csírája is, másrészt nem fogalmakban és címkékben, hanem személyre szóló figyelemben és megoldásokban gondolkodik.
A kapcsolódók antropológiai gondolkodása is sokkal közelebb áll az enyémhez. Sokan nemcsak három éves kor körül, de még felnőtt korukban is toporzékolva követelik, hogy szeressék. Félnek megmutatni önnön sebezhetőségüket, és ezért erőszakosak. Nyilván korábbi sérülések miatt kerülő úton tudják csak kifejezni szükségleteiket. A kapcsolódás a legmélyebb vágy. Ez a lélek éhsége. A 0. fokozat minden kapcsolatban. Nagyon jól összeköthető egyébként a kapcsolódni vágyás témakörével az erőszakmentes kommunikáció elmélete, mely a „connection before correction” elvet vallja. Erről még egész biztosan lesz szó itt, a blogon.
Jó hír, hogy lehet tanulni, lehet finomhangolni mind a dolgokhoz, jelenségekhez, mind az önmagunkhoz való hozzáállást, mind a külső, mind a belső kommunikációt és nap mint nap lehet lépéseket tenni afelé, hogy megértőbb társsá, türelmesebb szülővé vagy épp empatikusabb baráttá válhassunk.
