A forró város télen se hűl ki.

A hóesés csak betakarja, de nem oldja föl a lábnyomokat.

A nyomok, amiket hagytál a város emlékezetében – utcakövön, presszóasztalon, váróteremben – kitörölhetetlenek. Füstként úsznak a város felett.

Ki látott Téged?

Dalba bújtál. Benne kisimultál és belesimultál – homlokráncolással, hunyorgással, összemosódó, önmagából kivetkőző körvonalakkal. Megelevenedtél és megelevenítettél.

Közel hoztál vetróiréneket, fáskertielvtársakat, horváthannákat. De ez már a Géza érdeme is. Megírta, Te pedig megénekelted, életre keltetted őket – ma is itt járnak-kelnek közöttünk. Se Neked, se nekik, se a hatvanas-hetvenes éveknek nincs szüksége szoborállításra.

Nehéz eldönteni, komolyan tudtad-e egyáltalán venni ezt az egészet, ezt a rohadt világot. Mintha Te se tudtad volna bizonyosan, bár minden előadásodba belehaltál kicsit. Mert magad adtad – adtad magad.  A halálnak meg a … odat mutattad. Rágyújtottál, és mentél tovább, be a sötétbe – ragyogó árvasággal.