Rettenetes évnyitók, hamisan harsogott Himnusz, életkedvölő végtelen szavalatok, vagy a „nagy költőnk mondta” frázis a házasságkötő teremben tizedszerre aznap. Kötelező ünneplő, verselemzési módszer, megfelelési kényszer, kritikátlanság, közöny, személytelenség, NAGY SZAVAK, nemzetünk egyre kisebb nagyjai… Ez mind-mind a magyar kultúra. Nagy kérdés, kinek jó ez így, és miért csak alternatív bozótvágó kések alkalmazásával törhet felszínre az általános életöröm, miért kell állandóan keresni-kutatni, manőverezni ahhoz, hogy mindennapjainkat valódi – szellemi-lelki, „kulturális” – értékek mentén szervezhessük és ennek megfelelően élvezhessük.
Halálos évfordulók
Szerencsére maradtak még olyanok – bár csak rezervátumi körülmények között –, akik érzéssel és otthonos közvetlenséggel közelítenek úgy az emberhez, mint a szöveghez. És – ez igen hangsúlyos! – nem az arcot látják a szöveg mögött, hanem annak önértéke, sajátos tere, illata, távlata érdekli őket.
Összességében azonban elmondható, hogy sok a favágást igénylő értelmiségi munka és kevés a visszajelzés. Kevés a jó arányérzékkel eltalált irodalmi est is. Az ásításra és bársonyszékbe kucorodásra ösztönző kulturális eseményeknek mindazonáltal, úgy tűnik, igen nagy hagyománya van nálunk. A legfrissebb élményem a Petőfi Irodalmi Múzeum díszterméhez kötődik, ahol – mint január 27-én is sok helyütt – Ady halálának (100.) évfordulójára emlékeztek.
A megszólaltatott szakik érezhető lelkesedéssel és lelkiismeretességgel foglalkoztak témájukkal, előszeretettel vesztek el a részletekben, és tették olykor megfoghatatlanná a közönség előtt a kontextust. De nem ők tehetnek róla, és senki el nem vitatja eszmei mozgatóikat és felkészültségüket. A közös nyelv, az az eleven, hídként funkcionáló, az adyendréket „föltámasztó” viszont valóban nincs meg. Ez által jellegzetes hangsúlyeltolódások, kínos csendek, levegőben maradt kérdőjelek születnek, és egyre mélyebb a szakadék a megszólaltatottak és a hallgatóság között.
Alighanem Ady sem vette volna meg a róla elkeresztelt este permanensen propagált irodalmi lapját. Bár kétség kívül tudós tanulmányokat és különös részleteket olvashatott volna benne saját életéről és életművéről. Csinszka nagymamától örökölt, cirádás monogrammal ellátott (zárható) cukortartójáról és a hosszú szempillájú cselédlány sejtelmes zsebkendőjéről… Kérdés, mindezeknek ahhoz a sokrétű, kavargó, fajsúlyos, ihletett egyéniséghez, aki Ady volt, azokhoz a (lírai/prózai) terekhez, melyeket ő a szövegeivel létre hívott, mi köze van.
Szerencsére az asszociációs bakugrásokat preferáló „bohém krónikás”, az „eredeti megjelöléssel ellátott” Resti Kornél zenekar is fellépett aznap este, jó érzékkel tálalva a víg úrfiak borát, amelytől kicsit visszatérhetett a lekonyult közönségbe a lélek, és kapcsolódhatott az est (elvileg) fő témájához, Ady izzó, lobogó, máskor meg metszően ironikus költői világához.
Az ún. magas kultúra
A kultúra napjá(/ai)n különösen is azt kellene hangsúlyozni, ami összeköt. A kultúra ugyanis mindannyiunké. Szegényé és gazdagé, iskolázotté és iskolázatlané, budai és pesti polgáré, hippié és hivatalnoké.
Nem elitista futamokra, szakzsargon-puffogtatásra, elefántcsonttornyok módszeres és kevély építésére van szükség tehát, hanem például – kapcsolódva a föntebb tárgyaltakhoz – Ady-versek érzékeny-értő megszólaltatására. Hogy velük és általuk megszólítva érezhesse magát a közönség, hogy világos legyen számára, neki ehhez köze van, neki ezzel dolga van.
A legjobb magyar versek nem „annak rendje és módja szerint”, steril körülmények között születtek. Sok közülük például patinás kávéházak helyett kétes hírű kocsmákban ihletődött, vagy ott is vetették papírra. Lehet kapdosni a szívünkhöz, hogy óó, a „szép versek” meg a magas kultúra…
A versnek valójában nem szépnek, hanem és elsősorban igaznak kell lennie. És a maga eredeti „igazsága” a ragyogó, azzal érint meg, azzal üt szíven, nyitja rá a szememet addig nem látott valóságdarabokra, és ezzel az aktussal formál. Már ha a „magasiskolák” eleve nem fojtják el bennem a befogadás nyitottságát.
Az általános iskolás definíció-nyomógomb automatikus működtetését olykor érdemes felfüggeszteni, például mondjuk akkor, amikor a gyermekünknek szeretnénk elmagyarázni, mi is az a kultúra – úgy, hogy kapcsolni, kapcsolódni is tudjon a fogalomhoz, és képes legyen megtölteni azt valódi tartalommal.
A kultúrához kapcsolódás egy olyan attitűd, mellyel az ember elismeri a szűkebb-tágabb környezete eddig felhalmozott szellemi-lelki kincseit, és bátran merít belőle. De a merítési kedvében, módszereiben és eszközeiben messzemenőkig szabad.
