Az első óra a Balatonra menet általában könnyen elzakatol, a második már döcögősebb, az utolsó félóra irgalmatlan. Az alábbiakban saját élményekre támaszkodva azt vizsgálom, mennyiben éri meg „zöld” vagy legalábbis autómentes családnak lenni a mai Magyarországon, illetve, hogy milyen az általános közhangulat a MÁV-járatokon.

Van pár dolog, amelynek eddig azt hittem, csak élethelyzetemből és egyéni fogyatékosságaimból adódóan üthetem bottal a nyomát. Mióta rájöttem, az ellenállás csak tovább nehezít egy adott nehéznek megélt szituációt, és voltaképp az ellenálló jellemének próbája egy-egy helyzet, most már amondó vagyok: Valóság, „nagybátyám”, átkeretezlek!

Világ életemben szenvedtem – illetve most úgy látom, a szenvedést választottam – olyan dolgokkal kapcsolatban, mint amilyen az élet tárgyainak, kellékeinek ide-oda pakolása (vagy elfelejtése, elhagyása, el…rontása, nem rendeltetésszerű használata stb.). Most már tudom, a „gyakorlati síkon autista vagyok, bocsi” nem jó duma, egész egyszerűen azért, mert egy ember kompetens abban, hogy összeszedje, rendezze, rendszerezze életem tárgyait és kellékeit, és ez történetesen én vagyok.