Az elidegenedés lelki valóság, lélekállapot. Valamiféle tetszhalál. De mindképpen elrejtett, eltemetett tartalmak jellemzik és mély pesszimizmus az élettel, az emberekkel és önmagunkkal szemben.

A ma 30 fölöttiek szüleinek generációja persze egész más elidegenedést élhetett meg. Ott és akkor volt mitől elidegenedni, elhatárolódni, abban az időben ez természetes önvédelmi reakció volt. Ha az ember nem akart bajba kerülni, a saját házának kerítésén túlra nemigen merészkedett. Nem az ő dolga, nincs hozzá köze, nyugalom.

Ha volt is, lánglelkét kénytelen volt csitítani, kreatív, építő energiáit pedig tét nélküli dolgokba forgatni. Az ilyen mélységesen rögzült életstratégia nem számolható fel egyik napról a másikra. Sok mindent voltunk kénytelenek elsüllyeszteni a tudattalanunkba – és azért írom ezt többes szám első személyben, mert generációról generációra továbbadódik az ilyen örökség, még ha egész más világra születnek is már a gyerekek.

Mindenféle történelmi-társadalmi helyzettől függetlenül hitelesen csak a saját személyes küzdelmeiről tud vallani az ember, ezt pedig alkati sajátosságok, személyiségjegyek is befolyásolják, no meg olyan tényezők, hogy az illető szellemi-lelki életének fordulópontjain kapott-e igazi támogatást környezetétől. Kapott-e valódi válaszokat a kérdéseire. Illetve volt-e lehetősége azokat egyáltalán artikulálni, vagy már egy korai „elfojtás”-élménnyel esélye sem volt rá, hogy ön- és céltudatosan lépje át a felnőttkor küszöbét.

Nyilván azért él és virul manapság ilyen mértékben a különböző lelkisegély-szolgáltatások és ilyen-olyan módszerek, terápiák és életreceptek köre, mert az öngondozásról (elsősorban szellemi-lelki értelemben) az esetek ijesztően nagy százalékában az égvilágon semmit nem tanultunk meg sem otthon, sem az iskolában, de sokszor még olyan közösségekben sem, amelyek (elvileg) szellemi-lelki értékek mentén épültek.

Aki saját lelki békéjének fenntartására képtelen, attól hogyan lehet elvárni nemhogy a „világbéke”, de bármely mikrovilág, saját háza tája békéjének munkálását, előrelendítését, önnön alkotó erejének megélését? Nincs meg a 0. lépés, nincs meg az alap – e nélkül építeni viszont nem lehet, vagy meg lehet próbálni, de az légvár lesz…

Amikor tehát feltesszük magunkban a kérdést, mi közöm van nekem ehhez-ahhoz, mit érdekel ez engem, érdemes realizálnunk, hogy egy „ősi” önvédelmi program kapcsolt be fejünkben, és érdemes szívtájékon is megvizsgálni a dolgot. Innen lehet elkezdeni.