18 éves voltam, amikor örökbe fogadtam. Piliscsabán, az egyetemi évek legelején sodorta mellém az élet. Tekintve, hogy – mint utólag összeraktam – ebben az időszakban éltem lélekben a gimnáziumi éveket, nem sokat tudtam a felelős állattartásról és egyáltalán arról, miről is szól az, ha valakit megszeretünk. A kisherceges paradigmát idézve megszelídíteni tulajdonképpen nem sikerült ezt az utánozhatatlan karaktert, köszönhető ez egyrészt Kifli előttünk ismeretlen előéletének, továbbá minden bizonnyal a falkavezérségnek mint olyannak az attribútumait nyomokban sem tartalmazó, akkor még teljességgel súlytalan, légnemű lényemnek.

„Mindig menő akartam lenni, de sosem sikerült.” (Ismeretlen ismerős)

„Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat.” (Lente Bálint)

 Elöljáróban: A „menő” kifejezés ebben a cikkben a haladó, a "korral járó" szinonimája, de nem a tömegtrendi meg lájkvadász értelemben, hanem a magasabb minőséget kereső, munkáló, a saját, személyes kérdéseket artikulálni merő, hiteles válaszokat kereső, szokásformálásra képes, önmeghaladásra törekvő, élethosszig tanulni vágyó értelmében.  

Az elidegenedés lelki valóság, lélekállapot. Valamiféle tetszhalál. De mindképpen elrejtett, eltemetett tartalmak jellemzik és mély pesszimizmus az élettel, az emberekkel és önmagunkkal szemben.