18 éves voltam, amikor örökbe fogadtam. Piliscsabán, az egyetemi évek legelején sodorta mellém az élet. Tekintve, hogy – mint utólag összeraktam – ebben az időszakban éltem lélekben a gimnáziumi éveket, nem sokat tudtam a felelős állattartásról és egyáltalán arról, miről is szól az, ha valakit megszeretünk. A kisherceges paradigmát idézve megszelídíteni tulajdonképpen nem sikerült ezt az utánozhatatlan karaktert, köszönhető ez egyrészt Kifli előttünk ismeretlen előéletének, továbbá minden bizonnyal a falkavezérségnek mint olyannak az attribútumait nyomokban sem tartalmazó, akkor még teljességgel súlytalan, légnemű lényemnek.

Kiflivel menekülve az önellátás és öngondozás tanulópályájának nehézkességétől – az otthoni ellenállással szembeszegülve – rövid úton hazatoltuk a biciklit a vadregényes Csabáról a megszokott zuglói kényelembe, áttolva valamennyire a felelősséget is közvetlen környezetemre. Bár az idén kilencven esztendős, velem mindig elfogódottan cinkos nagyival valószínűtlen és városképi jelentőségű párost alkottak, sokáig mégis én voltam A gazdi.

Emlékszem a pesti éjszakából kényelmetlen magassarkúban hazaténfergő, visszatérő hajnali részeges konyhai jelenetekre, amikor is nekiálltam melegszendvicset sütni és összerakni az éjszaka összekent képeit. Kifli a kiszolgált kis konyhai sámli mellé telepedett és segített lobogó ifjúságom jelenvalósága morzsáinak további módszeres pusztításában: egy falat neki, egy falat nekem járt. Aztán jó éjszakát kívántunk egymásnak… Kifli végigasszisztálta az összes elbénázott kapcsolódási kísérletem, szűrő volt a párválasztásban, hogy kire morog, kinek bírja a búráját (és esetleg csak a bokáját kapja meg). Volt olyan barátom, aki „Pofának” becézte (ezt hallani kéne) és poénos-teátrálisan a karjaiba kapta minden alkalommal, olyan is volt, aki laposkúszásban merte csak megközelíteni a szobámat, és olyan is, aki többet nem látogatott meg… A lényeg: Kifli minden körülöttem lévő, általam szeretett ember számára fogalom volt. Hozzám tartozott. Tökéletlen, komolyan vehetetlen, „aztsetudjaholvan” valóságomhoz – tökéletlen ebségével, tökéletes eredetiségével. Azokkal az utánozhatatlan pofákkal, amiket vágni tudott, azzal a leplezetlen személyválogatással és kritikus világszemlélettel, amely annyira a sajátja volt… és azokkal az oly sokszor vakargatott, sétáltatáskor vígan lobogó lapkasajtfülekkel…

Az első gyermekem érkezésekor sajnos egyértelművé vált, hogy a dinamikusan változó kedélyű Kifli nem lehet lakó- és élettársam. Maradt az ő jóságos pártfogójánál, a zuglói kutyafuttató örökoptimista, derűs idős hölgyénél, akivel ráérősen „flangáltak”, a helyi kutyásokkal lazán lepacsiztak. Tavaly azonban a nagyi is legyengült, már nem volt érkezése dugi csontokat tenni a köténye zsebébe. Mindannyiunkat elvittek az életesemények, életgondok, minden átrendeződött, minden megváltozott. Apukám nem kevés stresszt vállalva rendszeresen üzleti utakat szakított meg Kifli igényeinek kielégítése végett, a régi jó kutyaéletet mégis feltartóztathatatlanul felváltotta egyfajta mellőzött, nyugdíjas státusz.  Életének utolsó pár hetében viszont  igazi rock&roll kutyaélet köszöntött Kiflire Öcsémék odaadó pártfogásában. Felismerve a helyzetet ők igyekeztek megtoldani ezt a tizenhat évet még néhány hempergőzős-tappancsnyomossal – ez azonban hosszabban már nem adatott meg. De sok más felismerés és ráébredés igen. Például az, hogy bármilyen sok fontos dolga van az embernek, egy fültővakarásra mindig kell hogy legyen idő.

* * *

Kiflikém, tappancsaid nyomába nálunk többé egy négylábú sem léphet, gömbölyded, zsömle színű hátad mindig látom majd az előszoba bal csücskében. Tikkasztó nyári melegben Te szökellsz majd felém vidáman a búzamezőn, együtt mászunk lépcsőre, szalmabálára, együtt sunyítunk majd egy-egy járókelővel való affér után. Téli hidegben, ha hógolyót gyúrok, a levegőbe dobom, és tudom, Te láthatatlanul is kapva kapsz rajta, ugrasz és lecsapsz a lepattanóra, nem mulasztod el – és most már én sem. Mert bár lehet, hogy itt, a földön csapnivaló gazdád voltam, a szívembe örökre örökbe fogadtalak.