Nem kell ahhoz klausztrofóbiásnak lenni, hogy az embernek alapélménye legyen a bezártságról. Testbe zártság, szűkös keretek, koordináták, korrupt feltételek közé zártság, elidegenítő effektusok, önvédelmi kerítések, torlaszok a kint és bent, a lent és fent között. A szellem szorul. Hogy a benső nagy „dzsinntest” jót nyújtózhasson a szabadban, bizonyos felszabadító munkálatokra van szükség: a sokszor zavarba ejtő szabadságélmény megélésének, a rá való megnyílásnak a munkálására. Ki lámpát dörzsöl, ki gyertyát gyújt, rózsafüzért morzsol, ki testével igyekszik elrugaszkodni a földtől, a lényeg: odabent lobogás van, és a tüzet kihunyni hagyni nem lehet. 

Ha az ember kellőképp kifárasztja magát olyan hasznos (parazita) érzések és gondolatok táplálásával, mint amilyen a jajmilesz, az őmért-énmértnem, a nekemsosem satöbbi, egyszer csak spontán beállhat egy olyan gondolattalan nyugalmi állapot, amelyben megérint a gondtalanság szele. Igazán eltökéltek igen gyorsan ki tudják zökkentik magukat ebből az állapotból is, és a gép forog tovább, de aki az érintettséget komolyan veszi, és közel engedi a szívéhez, az benne mer maradni ebben az állapotban, és áldásait hamar megérezheti. Aztán egy hasonló ámokfutó kör végén újra felidézheti, talán egy következőnél már a kör közepén is, és lehetséges, egy későbbinél már nem hajszolja magát, leáll, és nagy levegőt vesz. Teleszívja a tüdejét, érzi, hogy mellkasa kitágul, megemelkedik, majd szép lassan leereszkedik. Megtölti, majd kifújja magát. Elnyugtatja a ritmikus mozgás, ez a tökéletes harmónia. Olyan most, mint egy leeresztett gumilabda, hagyja felpumpálni magát. Egyre kerekebb a világ. Szép lassan magához tér, felveszi eredeti formáját. Tágas a tér. Egységes az odakint – idebent. Nincs határ. Mindenre képes – akár egy derűsen lebegő, térben elterülő, időtlen idejű nagy dzsinn.