A hagyományos lelki gyakorlatok formáitól elidegenedett, de lelki éhségét csillapítani igyekvő ember, ha keres, nem biztos, hogy talál. Hiába rohangál különböző „megmondóemberekhez”, hiába ismerkedik meg újabb és újabb módszerekkel, amíg a szívén nem tudja átpasszírozni az elméleti okosságokat, nem fog változni a szemlélete, az élete. Az önismeret terén, fejlődni vágyva is lehet mókuskerékbe kerülni, megrekedni, notórius ismétlővé válni. És az is lehet, nem szerencsés mindig a változásra, a valamivé válásra gyúrni…

Merthogy mindenféle erőfeszítés és teljesítmény nélkül is egy van minden egyes emberből ezen a világon – ahogy ezt itt kifejtettem –, és ha egyszer valaki ezt tényleg, mélységében átéli, vagy képes valamilyen életeseményt ennek megfelelően feldolgozni, az már önmagában is nagy dolog, és elmélyíti és megerősíti saját létéhez fűződő viszonyát.

Nem is a sokat szajkózott elfogadásról szeretnék írni, sokkal inkább azt az állapotot szeretném körülírni, amely a legalkalmasabb a jóllétre és ilyen módon az elfogadásra és megelégedettségre, ez pedig a lazaság. Amely ugye egyáltalán nem magától értetődő. Főleg ha a hajtás és törekvés és akarás alapértelmezés az életünkben. És még inkább akkor, ha nagyon lazák akarunk lenni…

Sokat foglalkoztam a szülés témájával, ott is mindent csak lazán lehet. Nekem „csak” másodszorra „sikerült” – „lazán” –, de azt óriási ajándéknak éltem meg. Ez az élethelyzet azonban túl speciális ahhoz, hogy vizsgálatom tárgyává tegyem, meg hát ugye a magyarországi szülészeti rendszer ismeretében azért valljuk be, nem nehéz befeszülni (akit a téma érdekel, itt olvashat róla)…

A legjobb, ha a laza mintakereséshez elkezdjük magunkban pásztázni rokoni vagy baráti körünket, és keresünk egy konkrét karaktert. Egy olyan figurát, akire ha csak rágondolunk is, elvigyorodunk. Nekem ilyen a nagybátyám, „Bandibá”. Miért van az, ha befeszülök valamilyen piti vagy épp nempiskóta problémám miatt, nem jut eszembe Bandibá'? Miért hagy el bennünket stresszhelyzetben a humorérzékünk?

Nem tudom, ki hogy van vele, de ha nekem azt mondják, „lazulj el” – akár spontán, akár valami relaxációs tréningen, egész biztosan begörcsölök. Külső felszólításra, parancsra nem megy a (mindig belülről jövő) váltás, változás – elsőre közhelynek tűnik, de a dolog ijesztően nem egyértelmű sokak számára. Ha bevett szokásunk, hogy az állandóan ugató szomszéd kutyától megijedünk, most is meg fogunk, hiába mondják nekünk, hogy felesleges – jól begyakoroltuk, és beidegződéssé vált. Ezeket a reakciókat, jelenségeket meg lehet ugyan magyarázni racionálisan, de a működésük tele van tudattalan elemekkel, melyekről homályos a tudásunk, és melyeket tudatosan befolyásolni még kevéssé tudunk. És sokkal kevésbé konkrét megnyilvánulásai is vannak, melyek vastagon át-meg átszövik mindennapjainkat. A háttérben pedig nem mindegy, milyen „oprendszer” fut, például hogy a szintén nagyon összetett (ős- vagy feltétlen) bizalom tekintetében hogy állunk.

Uralni akarom-e életem minden részletét, vagy rá merem bízni magam a természetes sodrásra. Nyitott vagyok-e mások felé, kezdeményezek-e, vagy inkább állandó fenyegetettséget élek meg. Jót vagy pofont várok-e. Sikerül-e (ön)igazolnom a mindenféle (tév)hite(i)met, a környezetemtől kapok-e használható visszacsatolást stb. Kötődések, tapasztalások, mintázatok, elmeburjánzások – ezek mind-mind ott vannak velünk az úton (egy tarisznyában a hamuba sült pogácsa mellett, bár nyilván azt se mindenki kapott).

Többek között ezért sem kéne okoskodni, meg kívülről beleokvetetlenkedni a másik (a mások) életébe. Ha valaki ideiglenes megküzdési stratégiának például a komló, a szőlő vagy a dohány nemes formáinak jótékony hatásait választja (fontos, hogy nem jóléti unalomból!), környezetének megjelenik felemelt mutatóujja, hogy na, tessék, most indult el a lejtőn stb. Szerintem meg, ha épp erre van szüksége, csinálja. Lehet, egy laza cigi, egy jó bor sokkal többet ér, mint hatszáz életmód-tanácsadás. Ezek teljesen relatív dolgok. És már 18+-osak vagyunk, ugye. És a stressznél és önizélgetésnél egészségtelenebb dolog nincs, ugye. És hát ugye... Aki kívülről nyomást gyakorol a másikra, aki kívülről kíván lelkifurdalást ébreszteni a másikban ilyen „ártalmatlan” egyébként meg egyéniszoc dolgok miatt, na, az már tényleg a lejtő alján van.

A legnagyszerűbb dolog, ha a másiknak bizalmat tudok szavazni. Ha hiszek benne. Meg tudod csinálni, megoldod. Van idő. Képes vagy rá, kompetens vagy életed döntéseiben és megállod a helyed. Aggódni – kimondva, kimondatlanul – rettenetes energiapocsékolás, és a másikra is rossz hatással van.

Tegyük fel, egy rokonunknak komoly nehézségei adódnak, és mi nem nagyon tudunk érte mit tenni, választhatjuk azt, hogy felvesszük Munch Sikoly-arcát és ilyen képpel szaladozunk a lakásban le-föl, de talán értelmesebb, ha leülünk, és keresünk egy olyan közös emléket, amely mosolyt csal az arcunkra. Kinagyítjuk a másik elégedett ábrázatát, megállítjuk az időt, átéljük és konzerváljuk lelkünkben azt a felhőtlen, elengedett állapotot, melyben akkor voltunk. Ettől jobban fogjuk érezni magunkat mi is, és valamilyen rejtett formában, láthatatlan szálon egész biztos, hogy a kis privát lelki gyakorlatunk hatása eljut a másikhoz is.

Vannak alternatív megoldások, módszerek, lehet kísérletezni azzal, mi esik jól, hogyan segíthetünk magunkon, mielőtt az Isten is megsegít – kívülről azonban ezt soha senki nem fogja megmondani, senki nem fog receptet adni. Ha nagyon nem megy, akkor meg a lélek rejtett zugaiból előhívhatja ki-ki a maga „Bandibáját”. Vagy széttárhatja a kezeit, és azt is mondhatja, ennyit tudtam, innentől hagyom lenni a dolgokat.